Acélkék és csokoládébarna

Bevezető/Előzmény

Ültem az autóban, és bámultam a kocsi ablakán át a kint elsuhanó világot. Erdőt mező követte, mezőt domb, majd sziklák és hegy. Hegyet fenyőerdő, fenyőerdőt síkság, síkságot erdő. Aztán egy tábla, rajta a felirattal, amitől elsírtam magam, de erre még rátett egy lapáttal az, hogy szomorú zeneszámokat bömböltettem a fülhallgatómból. Hamarosan beértünk egy lepukkant faluba, ahol egy árva lélek sem járt az utcákon.

Tél volt még, de a hóvirágok már néhol kibújtak a föld alól. A hóval borított járdán megláttam egy fehér macskát. Füle és farka teknőc tarka volt, és a feje búbján, csak egy aprócska foltban ott díszelgett ugyanezen minta kissé cirmosabb verziója. Szeme sárga volt, és megvillant, ahogy az autó lámpája kevés fényt vetett kerek fejecskéjére. Egyenesen a szemembe nézett. Mindent tudó, mély tekintetét az én méla szemeimbe fúrta, mintha csak a retinámba akarta volna égetni magát, hogy megjegyezzem őt. Őt, és azt a démonian sárga, világító szempárocskáját.

Apróbbat biccentettem a macska felé, majd még visszafordulva az ülésen láttam, ahogy köddé válik. Előre pillantottam, anyukámra és apukámra, majd az alvó kisöcsémre. Tekintetemet a járműbe épített órára emeltem, ami jelenleg éjfélt mutatott. A hátamon hideg borzongás futott keresztül, ezért összehúztam magam az ülésen, majd a szürke pulóverem alatt világító karkötő tömegre pillantottam. Megnyugvással töltött el, hogy még mindig felvannak töltve, és rendületlenül adják nekem az értékes fényt.

- Az egyetlenek, akikben megbízhatok, és számíthatok a sötétben. – Motyogtam magam elé, majd felsóhajtottam és félig lehunytam a szemem.

Apukám megbillentette a tükröt, és ellenőrizett minket, hogy minden rendben van-e. Búskomoran oldalra fordítottam a fejem, és figyeltem a házakat, amiket egyre lassabban hagytunk el, majd megálltunk egy romos kastélyszerű épületnél. Az ablakit betörték, vagy a szél fújta ki az idők során, a kékes festék lepattogott a fáról, a teraszfölé lógó lámpák körtéje kiesett és összetört, a gerendák összerogytak a tető súlya alatt, a kertet benőtte a gaz és a csalán, és mindenhol fa, üveg, kő, és tégla darabok voltak elszórva. A postaláda már meg sem állt rendesen az oszlopon, a huligánok tele grafitizték a környező fákat, de a házat sem hagyták ki. A zsalukat alig tartották a zsanérok, néhol hiányzott is az egyik fele.

Bizonytalanul fintorogva apukámra néztem, de ő nem hajtott tovább. Anyát kezdte ébresztgetni, anyu pedig Tomot. Leállítottam a számot, kihúztam a fülemből a fülhallgatót, ami eddig megmentett a családommal való társalgástól. Elpakoltam az apró hátitáskámba. Egy ideig nézegettem a kék-sárga háromszögekkel tarkított anyagot, amit még Sophie varrt nekem. Az indulás napján adta oda, ajándékként, hogy emlékezzek rá, és a többiekre. Mindegyikük beletett valamit a tarisznyába, aprócska utalásokat az együtt töltött időkre.

Sophie magát a táskát, amit még óvodában terveztünk, hogyha majd elmegyünk egy világkörüli útra, ilyen táskáink lesznek. John egy fotót arról a hídról, ahova folyton kimentünk a csapattal beszélgetni, illetve ahol az első csókomat kaptam tőle, a tizenhetedik születésnapomra. Ashley egy fekete napszemüveget, csillagos kerettel, hivatkozva arra, hogy mi vagyunk a karaoke királynői. David és Lewis üres kottás füzetet, rajzfüzetet és egy vonalas, naplószerű könyvet adtak, mondván, hogy küldjem el azokat, amiket beleírok. Beatrice pedig egy fotóalbummal zárt, ahova a John által fotózott képeket ragasztotta be, illetve hagyott nekem pár üres oldalt, hogy azokat én díszítsem ki. Így alkottunk heten egy bandát. Összetartottunk, megértettük egymást, és néha fellépéseket adtunk a szűk baráti körünknek és az ismerőseinknek, csak úgy, unaloműzés gyanánt.

Anyu kopogott az autó ablakán, jelezve, hogy szálljak ki. Nagyot sóhajtottam, majd kicsatoltam a biztonsági övem és kiszálltam a hideg éjszakába. A meleg levegő, amit kifújtam a számon, fehéren kavargott felfelé az égbe. Ismét ránéztem a házra, és megremegtem.

A szemem sarkából láttam egy sárga villanást, mire odakaptam a fejem. A macska volt az, és engem figyelt.

- Hát, – kezdtem motyogva, majd egy ideig néztem a macskát, de utána a ház felé fordultam – üdv az új otthonodban, Cassy Gardener.