Acélkék és csokoládébarna

3. fejezet: Jade Demblo

- H-hogy... Kicsoda? – Kérdeztem alig hallhatóan, mire a szempár megvillant.

- Egyenlőre itt nem te kérdezel! Jössz velem, mész ahová mondom neked, és egész végig hallgatsz, mint a sír! – Mordult a hang, mire összehúztam magam, és reszketve bólintottam.

Kellett nekem hallgatnom rá! Vagyis, magamra, vagyis a lányra, azaz a másik énemre, aki berántott, és... Hjajj, ez bonyolult! Vagyis nem annyira, de most igen. Nekem. Egyenlőre.

- É-én csak haza szeretnék jutni. V-véletlenül kerültem ide, és azt sem tud-! – Kezdtem el magyarázkodni dadogva, mire a hang gazdája csak megragadta a karom és felsegített.

- Azt mondtam, csendben marad! Édes Calypso, hát ti halandók nem értetek meg egy egyszerű mondatot? – Hangja kissé hisztérikus haraggal csengett, mégis megmaradt az a furcsa lágysága, amiben él érződött.

- Várjunk... Halandó? A-akkor, te nem is ember vagy? – Kérdeztem halkan suttogva, mire előttem felvillant egy sárga fény, majd a sötét eltűnt, és megláttam az előttem tornyosuló alakot.

Sunyi arca volt, éles vágású, a szemei ehhez illően kicsit szögletesek, és démonian sárgán izzottak arca közepén. Magas homloka tekintélyt parancsolt, ahogy széles válla, és nyúlánk, de edzett alakja is. Kócos haja az égnek meredt egy kicsit, össze-vissza állt, mint egy madárfészek, s egész megjelenésében aszimmetria tükröződött. Fehér-fekete ruhákat viselt, egy felemás csizmapárral, nyakában hanyagul megkötött fekete kendő lógott. Az egyik ingujja feltűrve, míg a másik – enyhén megszaggatva – csálén elállt a csuklójánál. Fekete zoknija lecsúszott a fehér cipő száráig, míg párja a helyén volt. Ruhái kissé szaggatottak és koszosak voltak, de valahogy tiszták is a maguk módján. Különös, pepita megjelenése aranyosan butuska, ami erős kontrasztot alkotott az eddig megismert lényével.

- Láttalak éjfélkor. – Motyogtam a sárga szempárba nézve, és éreztem, hogy kiráz a hideg, egyenesen a lelkemig fut, körbejárja és átvizsgálja, majd hirtelen hagyja el a testem. – Te voltál az a macska, igaz?

A férfi elmordult, így mikor ajkai feljebb kúsztak, megláttam hegyes szemfogait. Fekete haja még jobban az égnek meredt, hegyeskés fülei remegtek. Csak mint egy dühös cica.

- Te meg a kisírt szemű lány, abban a fekete autóban, igaz? – Utánzott grimaszolva beszéd közben, majd fújt egyet, mire a füle és a haja is visszaállt. – Most, hogy rájöttél, követhetnél is a Tanácshoz!

- Várj! Hiszen azt sem tudom, hol vagyok! Meg, hogy te ki vagy. – Kezdtem tiltakozni, de a végét már csak motyogtam, és eztán csendben néztem a férfire.

- Igen, ezt már mondtad – jegyezte meg szemeit forgatva, majd húzni kezdett maga után. - Épp ezt fogjuk kideríteni! Na, gyere már, vagy még a végén az Ezüst Hold átfordul Réz Holdba, és végünk!

Hirtelen húzott le az ösvényről, be a sötét erdőbe. Furcsa hangok vettek minket körül, egyre félelmetesebbek. Egy idő után figyeltem fel a nyálkás, cuppogó hangra, ami léptünket kísérte. Remegő térdekkel léptem a férfi nyomaiba, és folyamatosan kapkodva a fejem a sötétben, léptem utána. Mikor egy különösen közeli reccsenéstől kétségbeestem volna, mormolásra lettem figyelmes.

Mikor szívem lecsendesült az őrült dobogásból, döbbenten hallgattam a férfi dúdolgatását. Lepillantottam a föld irányába, és meglepetten néztem a sárga szikrákat, amit csizmája nyoma hagyott a mocsaras talajban, majd mikor lassan végre eltűntek volna, a következő nyomban újabbak keltek életre.

Nem mertem megzavarni az énekben, csak óvatosan összekulcsoltam ujjainkat, mikor szorítása enyhült a csuklómon. A halvány derengésben figyeltem a kezét, és csak most tűnt fel gyűrűsujján egy ezüst karikagyűrű. Kívülre pár furcsa, cirkálmányos betű volt gravírozva, amik sötét derengéssel néztek vissza rám.

- Oh, Ronny~!

A férfi megtorpant, mire én kissé beleütköztem, mikor a fülünket megütötte egy csengő, női hang. Vezetőm egyértelműen feszült volt a hang hallatára, majd kétségbeesetten kezdte keresni a kiutat a sötétben.

- Csak nem látogatót hoztál? – Kérdezte az előbbi hang, majd éreztem, ahogy valami éles elkezd a vállaimba vájni. – Ki az ifjúhölgy?

- Hagy minket békén, Jade! Átutazóban vagyunk, és nincs időnk beugrani teára – perdült meg a férfi, és szemfogait a mögöttem állóra meresztette. Abban a pillanatban a kaparó érzés kiszállt a vállamból, majd megjelent mellettünk egy zöldruhás asszony.

Zilált, fekete haja csomókba állt össze, és ereszkedett alá háta közepéig. Arca finomvágású volt, ám csúnya kelések fednék, homlokán egy sötét jel díszelgett. Ruhája ujja leszakadt, felfedve vágásokkal és hegekkel borított karjait, csuklóján törött láncok maradványa lengett. Mezítláb volt, lába ugyanolyan csúf sebekkel volt borítva, mint a karja és az arca. Nyakában szakadt kender kötél lógott, öt csomóval díszítve. Fogai feketék és csálén álltak, sokuk hiányzott. Sötét bőrét ráncokba szedte az idő.

- Kicsoda a boszorkány? – Kérdeztem lopva a férfit olyan halkan, hogy a banya ne hallja meg. Mindketten rám néztek, mire a torkom egy gombóc szorította el.

- Jade Demblo, kedvesem! – Nyújtotta derűs mosollyal a kezét a nő, de a férfi védelmezőn elém állt és elcsapta tőlem a baráti jobbot.

- Azt mondtam, nincs időnk beugrani teára! – Ismételte morogva, de érthetően a férfi, majd megragadta a csuklóm, háromszor megköpdöste az asszony körül a földet, majd rohanni kezdett velem az erdőben. Sokáig kísért még a banya hisztérikus, csengő kacagása, és a neve a fülemben.

- Megmondtam, hogy ne beszélj! – Rivallt rám a férfi egy idő után, mikor már jó mélyen az erdőben járhattunk, távol a boszorkánytól.

- De ki volt ez, és miért hívott ,,Ronny"-nak? – Kérdeztem enyhén sziszegő hangon, mire hirtelen hátrafordult és mélyen a szemembe nézett.

- Ez az asszony Jade Demblo, ahogy mondta maga is. Boszorkány, még a középkor idején szakadt ki a városból, és azóta magányosan él. Egyszer egy óvatlan férfi tévedt a mocsarába, és amikor meglátta Jadet, mozdulni sem bírt. Akkoriban még igazán gyönyörű volt, mindenki megbecsülte, de a sötétvarázslat megrontotta. Ezért lett ilyen, mint ahogy láttad. Mielőtt rákérdeznél, mi történt a férfivel... - Megragadta a csuklóm, és ismét húzni kezdett, ezúttal kicsit finomabban és lassabban, mint először. – Jade becsalogatta a viskójába, és ott elbódította. Kísérletezett rajta, egészen addig, amíg a férfi meg nem őrült, és feleségül nem vette. Egy napon azonban a férfi barátja rátalált a viskóra, kiszabadította őrült társát, majd visszatért a városba, miután megláncolta a boszorkányt. A férfi azóta visszanyerte a tudatát, és teljes békében él az otthonában, elfeledve a boszorkányt. Jadet a Tanács megkötötte tizenhárom csomóval, de ebből csak öt maradt meg. Önmaga nem tudja kioldani a csomókat, ezért minden ártatlan vándort, aki hozzátéved, rávesz egy szívességre, amit tíz éven keresztül mindennap el kell végeznie, ellenben az illető meghal. Így a csomókat kioldják, és mivel olyan keményen dolgoztak neki, így Jade teljesíti egy kívánságukat. A varázsereje a csomókban van, tehát nem a saját erejéből, hanem a kötélbe zárt mágiából végzi el a kérést. Azonban a kívánság után az ember életképtelenné és búskomorrá válik, amit Jade kihasznál, és a vége minden esetben halál. Arra, hogy miért hívott Ronnynak, még nem adok választ. – Zárta le a férfi, majd ismét egy gyorsabb tempóra váltott.

Csendben trappoltam utána, majd megtorpantam, amikor az erdő hirtelen tisztássá vált. Vezetőm továbbra is maga után húzott, de már nem olyan görcsösen, mint az erdőben.

- Hamarosan elérjük a kapukat. Csukd be a szemed, és csak arra koncentrálj, hogy fogom a kezed! Ne törődj semmi mással, akármi történjék, rendben? – Fordult felém komoly arccal a férfi, majd mikor bólintottam, mindkét kezem megragadta, és gyengéden kezdett el húzni, miután behunytam a szemem. – Mindent zárj ki... Csak az érintésemre koncentrálj!