Acélkék és csokoládébarna

7. fejezet: Új ruha

– Először is, kell egy megfelelő ruha! – mondta Cameron elgondolkodva, majd segített felkelni a pult mögül úgy, hogy ne verjek le semmit. Tetőtől talpig végigmért. – Túl feltűnő lenne, ha ezekben jönnél!
– De... Mégis hová? – kérdeztem halkra fogott hangon, majd a tekintetemmel a sürgő-forgó Jasminet figyeltem, ahogy több polcot is meglátogat, majd mindent, amit összeszedett, ledobott a szúrágta asztalra.
– Úgy általában mindenhová – vonta meg a vállát Cameron, majd az egyetlen, tiszta falrésznek támaszkodott és velem együtt figyelni kezdte a boszorkány ügyködését.
– Cam' aggódik érted! – jegyezte meg nevetve Jasmine, majd egy új, kékes pépet kezdett őrölni. – Nem akarja, hogy az új királyné rossz helyekre tévedjen Seholországban! – Gyorsan dolgozott, majd amikor végzett, egy hatalmas macskamenta levéllel tisztította ki a mozsarát, a levelet pedig nekem adta. – Ezt edd meg!
 Bizalmatlanul méregetve a kék pépet összehajtottam a mentát, majd felgöngyöltem és rágicsálni kezdtem. Jasmine ezután megragadta a csuklóm, majd elkezdett maga után húzni, a bolt egy távolabbi pontjába. Ott egy sarok mögött lépcső vezetett fel az emeltre, olyan, amilyennel a padlásomra lehet feljutni, csak talán egy kicsit ócskább darab. A fokok nyikorogtak és csikorogtak, ahogy a boszorkány sietve vezetett fel. Az emeleten egy nagyobb szoba várt, de ez is televolt zsúfolva minden limlommal. Például, a konyhai serpenyők és üstök szerteszét voltak az egész helyiségben, mindenhol könyvek hevertek a földön a belőlük kiesett papírok és jegyzetek között. Az ismeretlen növények és a kaktuszok virágoztak, és meseszépek voltak, mintha nem is igaziak lennének. Volt néhány nagyobbacska szekrény is, azok alatt nyekeregtek a deszkák, és minden csak úgy immel-ámmal volt összetákolva.
 Jasmine egy ilyen zsámolyra állított, majd többször körbejárt és végigmért. Mindig motyogott valamit a saját nyelvén, majd egyszercsak csettintett és kinyitotta a tőlünk legtávolabb eső, míves szekrényt. Elkerekedett szemekkel néztem azt a sok szép ruhát, a sarukat és klumpákat, kalapokat, selyemkendőket és szőrméket. Csoda, hogy nem esett ki az a sok minden! Amikor Jasmine elkezdett kutakodni, majd kirángatni egy zöld ruhát, egy pillanatra azt hittem, hogy ráborul a szekrény tartalma, a bútor, majd a deszkákat betörve leesik a boltba, ott sem kisebb felfordulást keltve.
 A boszorkány azonban sikeresen túlélte, de gyorsan be is vágta a szekrény ajtaját, nehogy kipotyogjanak a szőrmék és a sálak, majd visszasietett és hozzám mérte a ruhát.
– Azt hiszem, ez jó lesz! – mormogta félig magának, majd a kezembe nyomta a ruhát és elmutatott a szoba egy paravánozott részébe. – Gyorsan vedd fel, aztán nézünk hozzá köpenyt is!
Úgy tettem, ahogy mondta. Leszálltam a zsámolyról, majd elsiettem a paravánokhoz átöltözni. Először úgy éreztem, hogy kicsi lesz rám, tekintve Jasmine apró alkatát, és már nyitottam is a számat, hogy jelezzem a gondot, mikor a ruha illeszkedni kezdett az enyémhez. Döbbenetemben meg sem tudtam mukkanni, mikor a boszorkány kérdezett, így siető léptekkel odajött és elhúzta a paravánt. Láttam, hogy kezdetben kicsit morcos volt a tekintete, de mikor észrevette a csodálkozó arcom, szélesen elmosolyodott.
– Na, igen. A szemmértékem még mindig tökéletes! – jegyezte meg magának nevetve, majd kihúzott a paravánok mögül és az ablak elé állított.
 Útja egy másik szekrényhez vezetett, ez volt a legkisebb, és az elhelyezése miatt nem is láthattam, hogy mi van benne. Hosszas gondolkodás után végül Jasmine kivett egy barna köpenyt, amin színes anyagdarabok jelezték, hogy többször volt már megvarrva. Visszajött hozzám, a vállamra terítette a köpönyeget, majd apró, ezüst leveles brossokkal rögzítette a csuklyát és csatolta össze a nyakamnál a barna anyag két felét. Ezután még háromszor körbejárt, majd széles mosollyal a lépcsőhöz vezetett, de nem ment előre. Bizonytalanul néztem rá, de ő csak biztatóan bólogatott, mire nyeltem egyet. A korlátra tettem a kezem, majd lassan lesétáltam, hogy legalább a csizmámmal ne csoszogjak. Lesütött szemmel figyeltem, hová lépek, majd lopva a várakozó Cameronra pillantottam. Az unott tartása egyszeriben megváltozott, kihúzta magát, ahogy azt az alattvalók szokták, ha a királyuk (jelenesetben a királynéjuk) jelenik meg, és érdeklődve mért végig többször is, mielőtt a szemembe nézett volna. Halvány pírral lesütöttem a tekintetem, majd megálltam a lépcső aljában, és a halkan vihorászó Jasminera néztem.
– A vonulásod nem rossz, de van mit rajta csiszolni! – jegyezte meg vigyorogva, miközben lerobogott a lépcsőn és átugrotta a korlátot, majd egy pillanat múlva eltűnt a bolt hátsó felében, a raktárban.
 Zavartan Cameronra pillantottam, de nem tudtam újra felvenni a szemkontaktust, mert kifelé nézett az utcára. Halkan felsóhajtottam, majd a füzéreket, zsálya csokrokat és vázákat kerülgetve mellé léptem.
– Hová megyünk?
– Mindenhová. – nézett le rám mosolyogva Cameron. És hiába próbálta rejtegetni, én kiszúrtam az apró pírt a sápadt arcán.