Acélkék és csokoládébarna

2. fejezet: Hova kerültem?

Füvet és port prüszkölve keltem fel a földről, és körbenéztem. Egy sötét helyen voltam, mindenféle fény nélkül. Hideg, és nyirkos környezet, majd amikor nehézkesen felálltam, egy pillanatra megtántorodtam, ahogy a lábam megcsúszott. Egy természetellenes pózban sikerült megállnom – kissé instabilan -, majd kinyújtottam a kezem kapaszkodó után kutatva. Meg is érintettem valami hideg, száraz anyagot, mire a kezem automatikusan végigfutott rajta. Hihetetlenül sima felület, az már biztos! Márvány, vagy valami ehhez hasonló lehet. Akkor bizonyára egy barlangban kötöttem ki.

A távolban egy aprócska, fehéren izzó fénypontra lettem figyelmes, majd óvatosan elindultam felé. A lábam néha meg-meg csúszott, ahogy alatta behorpadt a talaj, amit furcsálltam. Egy barlangban nem igazán horpad csak úgy be a talaj, akkor itt miért?

Lassacskán araszoltam a fény felé, majd ahogy közeledni láttam, gyorsítottam a tempóm, így a végén már rohantam. Csak egyenletes trappolásaimat és légzésemet hallottam, más egyebet nem. A fény csak közeledett, minden elhagyott méter után egyre nőtt, majd halk szélzúgás csapta meg a fülem. Aztán a zúgás már süvítésé vadult, majd elkezdett visszalökni a barlang mélyére.

Eleinte nehéz volt megküzdeni a szembeszéllel, de egy negyedóra eltelte után már könnyebben mozogtam. Amikor elértem a fényt, tücskök ciripelése, madarak csicsergése, baglyok huhogása, farkasok vonítása és sok-sok nevető hang áradt belőle. Ahogy a közelébe értem, majd megpróbáltam megérinteni, elvakított, és mindent fehérséggel borított, majd lassan eltűnt.

Ismét körbenéztem, de meg is bántam. A márványnak hitt anyag nem volt más, mint fényesre csiszolt csontok fala, a padló pedig bordákból állt. Ahogy fintorogva visszanéztem az utamat, láttam, hogy néhányat betörtem.

- Tehát ezért süppedtem bele. – Megborzongtam, majd jobbnak láttam elhagyni a furcsa, hátborzongató barlangot, ahol a sötétség uralkodott.

Kint megint elvakított a fény, majd lassacskán alábbhagyott, így körbe tudtam nézni. Egy barátságos erdőben voltam, ahol a holdfény ezüstös színbe vont mindent, amit csak ért. A növények és gombák egy része kéken, zölden foszforeszkált, a fák leveleinek szélei viszont lilában és rózsaszínben fürödtek. A bokrok között szentjánosbogarak röpködtek néhány világító lepke társaságában. Ahogy jobban megfigyeltem az egyik, hozzám közelebb eső bokrot, észrevettem pár hernyót is. Az előttem elterülő ösvényen vörösen és narancssárgán izzó foltos békák ugráltak, és a fákon sötétkék mókusok rohangásztak. Az egész olyan gyönyörű volt, mint egy álom.

- Várjunk! Mi van, ha alszom? De nem lehet, mert a tükörképem berántott! – Elgondolkodva néztem az erdő mélyére vezető ösvényt, majd bizonytalan, kissé csoszogó léptekkel megindultam rajta. – És ami még jobb kérdés: Egyáltalán... Hol vagyok?

Ahogy egyre mélyebbre hatoltam az erdő sűrűjében, úgy nőtt körülöttem a sötétség, és úgy lett egyre hátborzongatóbb a hely. A tücskök és a madarak elhallgattak, majd egy idő után már inkább morogtak, mintha egy nemkívánatos személyt láttak volna – aki jelenleg én voltam. A sötét fák ágai úgy nyúltak utánam, mintha valami rossz dolgot követtem volna el. Több inda is megpróbálta lefogni a lábam, de mindig leráztam őket. A fények teljesen magamra hagytak, a végén már nem is láttam, csak a vak sötétben trappoltam előre eltökélten, de remegve. Dühösen dünnyögtem magam elé, és egy idő után visszahallottam fortyogó szavaimat. Körém fonódtak, mint rózsaindák, és szorosan tartottak, hogy esélyem se legyen szabadulni.

Egy pillanatra megálltam, és vártam. Valamire, bármire, ami segíthet innen kijutni.

- Óvatlanság volt idejönnöd, kislány! – Hallottam meg egy hangot. Úgy csengett benne a több ezer évnyi bölcsesség, a tapasztalat és a kor, mint nagyapáéban. Öreg, kedves, óvó, de egyben szigorú is. – Fordulj meg, hogy lássam az arcod!

- És ha nem teszem? – Kérdeztem vissza, mire erős gyökereket éreztem a lábamon kúszni, egyre feljebb, és feljebb.

- Azt mondtam, fordulj meg! – Parancsolta ellentmondást nem tűrően a hang gazdája.

Nagyot nyeltem, és lassan megfordultam, de csak sötétséget láttam. Aztán a feketeségben megjelent egy ismerős, sárga szempár. Közelebb jött, mire a térdem krónikusan remegni kezdett, és véletlenül elestem. A szempár egyre csak közeledett, majd valami az arcomba világított, amitől pár másodpercre nem tudtam semmit sem érzékelni látással az amúgy is sötét világból. Sűrűn pislogva kerestem a szempárt, ami az enyémbe kapcsolódott, mintha nem is lehetne elválasztani.

A sárga szemek egy pillanatra megvillantak, és egyetlen szót motyogott a hang, amit az erdő susogva elismételt:

- Cassiopeia!