Zöld szemek (Javítás Alatt)

12. rész

Ideje véget vetni ennek a gyerekes viselkedésnek, Natasha! – Lena olyan hangosan vágta be maga után a lakásuk bejárati ajtaját, hogy abba nem csupán ő maga, hanem még az ablakok is beleremegtek. A dühe napok óta gyarapodott.

Kezdetekben még önmagát okolta, úgy gondolta csak magának köszönheti, hogy Natasha olyan gorombán bánt vele aznap. Meglehet, hogy cselekedete előtt megkérdezhette volna Natashát miként vélekedik ötletéről, ám az ellentmondott volna valódi szándékával: csupán meg akarta őt lepni, ami természetesen sikerült is. Sikerült, de örömkönnyek, és forró ölelés helyett, ordítást, és a barna szemeiben lángoló haragot kapott hálaként.

Lena, a közöttük kialakult, kerek két héten át tartó csendben rájött, hogy a hiba nem benne lakozott, hanem Natashában. Annyira makacs volt, és olyannyira félette a büszkesége épségét, hogy Lena akár a végletekig is várhatott volna a bocsánatkérésére...

Tudatában volt annak, hogy a nő nem fog elé állni, és megalázkodni, hiszen sosem tette, miért most változtatna régi szokásain? Még az iránta érzett végtelen szerelme sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy néhány pillanat erejéig alázatot gyakoroljon.

Önmagában már az is csorbát ejtett Natasha önbecsülésén, hogy anyja rágalmazó szavai hatására teljesen kifordult önmagából, sírt és dühöngött, hagyta, hogy legyőzzék az érzelmei. Hagyta, hogy legyőzze az anyja... Ha még ezek után Lena elé állt volna a bocsánatáért esedezve, talán már nem is létezne olyan számára, hogy önbecsülés...

Ha Lena véget akart vetni a szívét mardosó fájdalomnak, és a vérnyomását egekbe röpítő mérgének, tennie kellett valamit. Elege lett, hogy hosszú napok óta csupán egy kurta köszönés erejéig kommunikáltak egymással. Nem volt más választása, minthogy Natasha helyett ő lép elsőként, ő lesz az, aki tesz valamit a kapcsolatuk újraélesztése érdekében.

— Natasha! – nyitott be nagy hévvel a szobájába. Arcán a szigorú ráncok kisimultak, amint meglátta az üres helységet. A gondosan bevetett ágy, az üres éjjeli szekrény, és a túl nagy rend látványa riadalmat keltett benne.

Beviharzott a szobába, és megállt a szekrény előtt, aztán olyan lassan nyitotta ki, mintha attól félt volna, hogy kiugrik onnan valami. De a szekrényben nem volt semmi, ami életre kelhetett volna... legalábbis az üres vállfákon kívül. Lena ledermedve bámult a szekrénybe, miközben minden agysejtje azon dolgozott, hogy megfejtse vajon mi történhetett, hová lettek Natasha ruhái, és merre lehetett ő maga?

Körbenézett a szobán, amint sikerült valamennyire feloldania saját dermedtségét. Egyetlen egy személyes tárgyat sem látott, ami Natasháé lett volna, az égvilágon semmit!

Hová tűnt minden? Hol van Natasha?

Annyira nyilvánvaló volt a válasz, olyannyira, hogy azt még egy kívülálló is megmondta volna. De! Nem akarta elhinni, nem akarta elfogadni, képtelenségnek tartotta, hogy csak úgy minden szó nélkül lelépjen, és ott hagyja őt egyedül. Nem teheti... Nem, ezt nem! – sétálgatott fel-alá idegesen, homlokára tapasztott kézzel. Az én hibám. Én tehetek róla. Rossz döntést hoztam, azzal, hogy meghívtam azt a gyűlölködő, gőgös anyját, aki addig gyötörte, míg meg nem törte a lelkét... Ezt tényleg rendesen elcsesztem...

Remegő lábakkal elbotladozott az ágyig. A sírás fojtogatta a torkát, s mikor a könnyei elárasztották az arcát egészen halkan felnyögött, majd ledobta magát az ágyra. Sírása a pillanat töredéke alatt zokogássá vált. Fuldokolva, és remegve Natasha párnájába fúrta az arcát, melyen jól érződött az illata.