Zöld szemek (Javítás Alatt)

3. rész

Egy hét telt el azóta, hogy olyan zaklatottan, és megtépázva tért haza Lena. Attól kezdve megtörhetetlen hallgatásba, és magányba burkolózott, ki sem jött a szobájából, se inni, se enni nem volt hajlandó.

Társa rendíthetetlenül próbált vele beszélgetésbe elegyedni, eredménytelenül; ő csak ült az ágyon felhúzott lábakkal, és mereven bámult maga elé.

Egy késő délutánon munka után beugrott a környék legjobb cukrászdájába, gondolta meglepi a kedvenc süteményével, őszintén remélte, hogy azt hajlandó lesz majd megenni, ha már mást nem. Ám minden igyekezete hiábavalónak mutatkozott. A süti azóta is érintetlenül hevert az éjjeliszekrény tetején.

Voltak éjjelek, mikor Lena hangos zokogására riadt fel, s amikor berohant a szobájába mindig ugyanaz a kép fogadta: remegő testtel, verejtéktől összetapadt hajjal és tágra nyílt riadt, félelemmel teli szemekkel ült a szoba sarkában a térdét átölelve, miközben egyenletes ritmussal ringatta magát. Lena száját egyetlen szó sem hagyta el, minden érintésre ellenszenvesen reagált, megütötte, vagy ellökte a vigasztalni kívánó kezeket.

Annyira reménytelennek látta, hogy ez valaha is meg fog változni, hogy abba ismét beleszakadt a szíve. Hol van az a vidám nő? Hol? Mit tett vele az a mocsok, ami miatt ennyire megtört, és depresszív állapotba került? Kezdte úgy érezni, hogy Lena azon az estén nem volt vele teljesen őszinte. Tartott tőle, hogy sosem tudja meg, örökre rejtve marad előle az igazság.

— Lenne kedved megnézni velem egy filmet? – dugta be a fejét Lena szobájába egyik este. A nő ahelyett, hogy a szokásos elutasító fejcsóválással válaszolt volna, most megfogta párnáját, és hozzávágta a lakótársához.

— Miért nem tudsz már békén hagyni? Napok óta elhalmozol a sok szarsággal, amitől azt várod, hogy majd jobban leszek! Kérdezősködsz, és úgy teszel, mintha valóban érdekelne mi a bajom! – tört ki végre belőle, még ha nem is az, amire társa számított.

A kijelentésével miszerint csak megjátszotta volna, hogy törődik vele, teljesen lelombozta. Mégis hogy hiheti ezt?

Nem volt egy mérges, és kiabálós típus, de a szívfájdalma, és végtelen elkeseredettsége melyet a nő okozott neki, kihozta a sodrából. Dühös volt rá mindenért: azért hogy nem látja, nem veszi észre őt, és még ezen felül is képes beletiporni a lelkébe, szívébe azzal, hogy valótlan dolgokat állít róla.

— Most elég volt! – lépett be a szobába, majd visszadobta Lenának a párnát. — Nem érdekel, tudod, rohadtul nem izgat, mennyire fáj a kis lelked! Napok óta itt sajnáltatod önmagadat, és kezdesz már ezzel az őrületbe kergetni! Legalább mondanál valamit, de nem! Csak nézz bele a kicseszett tükörbe, hogy végre szembesülhess a ténnyel, hogy egy élettelen semmi vagy! És ezt csak magadnak köszönheted, nem az a fasz tehet róla, akármit is tett veled! Jobb, ha ráébredsz: te hagytad, hogy a fájdalom, és a melankólia két marokkal magával ragadjon, hogy aztán egyre mélyebbre, és mélyebbre húzzon! Szedd össze magad végre... - kiabálta szakadatlanul. Elvörösödött feje őszinte dühöt sugallt. — Ne emészd fel magad - a hangja megbicsaklott a mondat végén, szemei pedig megteltek könnyel, melyek elhomályosították a látását. — Kérlek... csak... gondolkozz el egy kicsit – mondta egész halkan, szinte már suttogva, majd meg sem várva a nő válaszát, sarkon fordult, és kisétált a szobából.

Lena gyötrődő zokogásba kezdett, amint kitette lábát, s erősen magához szorította a párnát. De nem a párna közelségére, és ölelésére volt szüksége, hanem az övére. Annál inkább, hiszen tökéletesen igaza volt, még ha nehezére is esett belátni. Még sosem kelt ki ennyire önmagából, és kiabálni sem hallotta túl sokszor. Keményen és kíméletlenül ébresztette rá a valóságra, de mindez csak segített abban, hogy szinte egy varázsütésre visszatérjen borús érzelmekkel, és gondolatokkal teli kis világából.

Felkelt az ágyból, és lassan elindult kifelé, hogy megkeresse őt, és elmondja neki mi történt valójában annak a bizonyos napnak az éjjelén.

Először a nappaliban kereste, majd miután ott nem lelte, benézett a szobájába, ahol csend, és sötétség fogadta őt. Azt gondolta, hogy csak alszik, viszont amikor felkapcsolta a villanyt hűlt helyét találta. Kezdett pánikba esni; ugye nem üldözte el? Ugye nem? Kihátrált a szobából, és újra végignézte az egész lakást, annak minden helyiségét. Őt sehol nem találta, ám a konyhaasztalon megpillantott egy kis cetlit, rajta egy üzenettel.

„Lena!

Először is: ne ijedj meg, ha nem találsz. Lemegyek sétálni, szükségem van egy kis friss levegőre, hogy lehiggadjak. Másodszor: nem akartam veled kiabálni, ne haragudj rám, választhattam volna barátságosabb hangnemet is. Harmadszor: nem tudom még mikor jövök, ne várj meg, ha ez lett volna a terved.

N."

Alighogy elolvasta az üzenetet, egy egész halk zaj ütötte meg a fülét. Valaki matatott a zárban odakint, s hirtelen megörült, hogy visszajött lakótársa, akit egyben jó barátjának is nevezett. Azonnal kisietett a konyhából, és végigfutott a folyosón, majd megállt a bejárati ajtóval szemben. Annyira megveszekedetten akarta, hogy végre belépjen azon az átkozott ajtón, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Mint egy egész napra magára hagyott kutya, aki imádott gazdája hazatértét várja minden percben, míg az távol van, s amikor eljön a nagy pillanat izgatottan, kicsapongó boldogsággal fogadja őt. Körülbelül így érezte magát.

De mikor az ismerős alak átlépte a küszöböt, és átható, gonosz pillantással meredt rá, elmaradt az öröm, elszállt az izgatottság, s helyébe rettegés lépett.