Zöld szemek (Javítás Alatt)

2. rész

A konyha asztalánál ült, egy darab papír fölé görnyedve. Kezében egy tollat markolászott, melynek végét idegességében agyonrágcsálta.

Nem tudta, miként folytassa. Amióta a nő csak elment ezen levél írásával bajlódott, és most, hogy már a papír háromnegyedét beterítette a lelkét marcangoló érzéseivel, úgy érezte elfogytak a szavak. Be kellett látnia, hogy a levél végéhez érkezett, nem maradt több mondanivalója.

Felsóhajtott, s még egy utolsó pillantást vetett a papírra, valamint a lehető legszebben megformált betűire. Hezitált. Egyáltalán mi volt a célja ezzel? Valóban elé akarta-e tárni az érzéseit? És ő akarta-e tudni? Mit érezhetett ő? Előfordulhat, hogy félreértette a jeleket; a sejtelmes mosolyokat, a hirtelen beálló csendet a vidámabb beszélgetéseik alkalmával, a nő összerezzenését, akárhányszor hozzáért? Mindez csupán a fantázia játéka? Annyira vágyna a viszonzás apró jeleire, hogy a nő minden gyengédebb megnyilvánulásában azt látja?

Ez kész katasztrófa. Igen, ilyen a szerelem – állapította meg gondolatban, miközben fejcsóválva bambult maga elé.

Megteszem – határozta el magát. Úgy firkantotta alá a levelet, hogy még maga sem ismerte fel saját, kusza betűkkel formált nevét. Mintha abban reménykedett volna, hogy az olvashatatlanság megmenti őt a nő reakciójával való szembesüléstől... elrejti őt, névtelenné teszi.

És ha most inkább összetépném? – harapott ajkaiba idegesen. Nem! Nem lehetek ennyire gyáva! – csapott öklével az asztalra a következő pillanatban. Kezdett nagyon mérges lenni magára, lassan az őrületbe kergette a döntésképtelensége.

Átfutott az agyán, vajon mit fog tenni a nő, miután elolvasta a levelet? Boldogan a nyakába ugrik, és megcsókolja? Ó, igen, mennyire szerette volna, hogy vágyai szerint alakuljanak a dolgok! Mégis görcsösen rettegett a bukástól, a csalódástól. Ez esetben pedig, azt találta a legokosabb ötletnek, ha inkább elmegy. El, minél messzebb tőle. Egy percig sem maradt volna tovább, mivel tisztában volt azzal, hogy nem bírná a viszonzatlanság tényét egykönnyen feldolgozni a nő közvetlen közelében. S ugyanezen ok miatt lehetetlennek látta, hogy valaha is el tudja felejteni őt, kiölni az iránta táplált érzéseket.

Nem maradt más választása, minthogy elfogadja a döntését, bármi is legyen az. A visszautasítást is.

A szerelem kegyetlen.

Halk neszre lett figyelmes, amitől teljesen kizökkent kavargó, félelmekkel teli gondolataiból. Ajtónyitódás, majd csapódás hallatszott, végül kulcscsörgés, amely nagy valószínűséggel a padlóra hullott. A konyhában kattogó faliórára pillantott, s amint leolvasta az időt, rájött, hogy alig egy órája ment el a nő. A felismeréstől hirtelen rossz előérzete támadt. Nem tudott másra gondolni, minthogy történt vele valami, s ez a gondolat görcsbe rántotta a gyomrát.

Amilyen gyorsan csak tehette, összehajtogatta, és zsebre vágta a levelet. Nagy léptekkel sétált ki az előszobába, s minden megtett lépéssel egyre jobban hatalmába kerítette a rettegés. A lehetséges látványtól való rettegés, mely fogadja majd.

Sokk. Szinte sokkot kapott, mikor meglátta őt, ahogy térdre rogyva zokog a tenyerébe. Teste rázkódott a gyors, és egyenetlen levegővételektől, majd mikor a segíteni kívánó kéz megérintette a vállát, még az eddiginél is fájdalmasabb zokogásba kezdett. Védekezésként összekuporodott, s ettől olyan picinek tűnt, mint egy kisgyerek. De mitől is félt? Tőle? Az érintésétől?

— Mi történt? – térdelt le mellé kétségbeesett arccal, melyet a nő nem láthatott, hisz sajátját még mindig kezeivel takarta. Társának megcsukló hangját viszont tökéletesen hallotta, és bele sem akart gondolni hogyan fog majd reagálni, ha meglátja az arcát.

— Helena? — próbálkozott újra, immár nevén szólítva a nőt, aki utálta, ha így hívták. Egyből felkapta a fejét, és szemrehányóan, könnyeitől elhomályosult tekintettel nézett a mellette térdeplő alakra. Összeszorította szemeit, hogy kipréselje az abban felgyülemlett könnyeket. Ezek után már tisztán látta társa halottsápadt arcát, s azt, ahogy szájára tapasztott kézzel megpróbálja elfojtani a torkából kitörő elborzadt nyögést. — Mondd azt, hogy nem ő tette! – vette el szája elől tenyerét néhány másodperc múlva. Még mindig a nő vérző orrát, és elharapott ajkait kémlelte, majd tovább siklott tekintete. A sírástól duzzadt, és kivörösödött szemeibe nézve összeszorult a szíve. Nem csupán azért, mert nem látta a csillogásukat, hanem mert fájdalommal, és félelemmel voltak tele.

A legjobban akkor érezte magát reménytelenül elveszettnek, és egyben átkozottul dühösnek, mikor segélykérő arckifejezéssel bólogatva megszólalt, és közölte vele azt, amit a legkevésbé sem akart hallani.

— Ő tette – ejtette ki a szavakat remegő ajkai közül. — Nem akartam... - szipogta. A kérdő tekintetet észrevéve folytatta... az előre kidolgozott hazugságát, ami voltaképpen csak félig-meddig volt annak mondható. — Le akart velem feküdni. Én viszont nem... erőszakoskodni kezdett, aztán... megütöttem... ő pedig visszaütött... sokszor, és nem csak kézzel – nyelt egy nagyot, s a hangsúlyából ítélve nem volt folytatás.

Társa megrökönyödve térdelt az imádott nő mellett, el sem tudta hinni, hogy a férfi, aki annyira boldoggá tette őt sok-sok héten át, és mosolyt csalt az arcára, most ilyen kegyetlenül elbánt vele... megverte, megalázta. Csak mert férfiúi büszkeségébe beletiport azzal, hogy elutasította szexuális közeledését.

A pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni... az idők végezetéig! Ezt garantálom!

— Megölöm – vörösödött el a feje az indulattól, és olyan gyilkos tekintettel méregette a nőt, hogy az teljességgel megrémült tőle. — Soha többé nem fog hozzád érni – kelt fel nagy hévvel.

Lena kissé szédelegve, de követte a példáját, és mielőtt még forrongó lakótársa lehajolt volna, hogy felhúzza cipőjét, megállt mögötte, és átölelte őt.

— Nem engedem, hogy őrültséget művelj – erősített szorításán, hogy véletlenül se tudjon szabadulni karjai közül. Nem is akart. Kellemes bizsergés futott át egész testén a nő forró ölelésének érzetére. — Ha egy kicsit is szeretsz, kérlek, ne csinálj semmiféle marhaságot, rendben? — könyörgött, majd valamiféle reakcióra várt.

Kicsit? Nagyon szeretlek, te kis buta... És, persze vagyok annyira őrülten, gyógyíthatatlanul szerelmes, hogy vakon azt tegyem, amit kérsz. Ha valóban ezt szeretnéd... legyen.

— Legyen, de nagyon remélem, hogy soha többé nem találkozol vele - fordult felé, miután sikerült kibontakoznia a karok közül. Látni akarta az arcát, és tőle hallani a szavakat.

— Mit képzelsz? Nem vagyok hülye! – csattant fel sértődötten Lena.

— Csak biztosan akarom tudni, hogy véletlenül sem fordult meg ez a gondolat a fejedben, és nem is fog... soha – nyomta meg az utolsó szót, s egész végig ellentmondást nem tűrő komolysággal beszélt.

— Nem kell aggódnod emiatt – mondta a nő egy egészen halvány mosollyal az arcán, majd ismét átölelte őt, mielőtt még újabb hozzáfűznivalója támadt volna.