Zöld szemek (Javítás Alatt)

6. rész

„Drága Lena!

Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a levelet, vagy sem. Végül arra a döntésre jutottam, hogy akármi is lesz ennek a papírdarabnak a sorsa, muszáj megtennem. Még ha nem is adom át neked, legalább kiírom magamból az érzéseimet, és gondolataimat, remélve, hogy valamelyest könnyebben cipelem őket majd tovább.

Fél év nem sok, de nekem legalább fél évszázadnak tűnik, olyan érzésekkel a lelkemben, amelyek reménytelenül, és viszonzatlanul tengődnek benne. Nap, mint nap arra kell ébredjek nyugtalan álmomból, hogy egyedül vagyok, még ha tudom is, hogy ott fekszel a szomszéd szobában, és nyilvánvalóan édes álomba merülve halkan szuszogsz.

Már az első naptól kezdve valami édes, mámorító bizsergés futott végig a testemen, amint rám néztél azokkal a hatalmas, csillogó smaragdzöld szemeiddel, s azóta is a tekintetedtől megrészegülten kóválygok nap, mint nap.

Nem csupán a szemeid babonáztak meg, hanem maga a személyiséged; a végtelen szerénységed, és kedvességed, az az olyan mértékű önzetlenség, amit még sosem láttam. Szinte az első naptól kezdve úgy éltünk együtt, úgy bántál velem, mintha ezer éve ismertük volna egymást, és jó barátok módjára megosztottál velem mindent, ami a tied volt. Nem kértem, mégis megtetted, én nem kértem, de te mégis adtál. Én még sosem tapasztaltam ilyet, sosem éreztette velem senki sem, hogy létezem. Nem igazán kaptam kedves szavakat, vagy bármi mást, bármit, amit csak úgy önzetlenségből adtak volna. Sokkal inkább megaláztatással, és csúnya szavakkal ajándékoztak meg helyette. Rágalmakkal, és előítéletekkel. És tudod, hogy most miről beszélek, tudod, mire gondolok.

Nekem nagyon sokat jelentett, hogy sokakkal (jobban mondva a többséggel) ellentétben te nem rúgtál belém, nem ordítottál rám utálkozó szavakat. Annyira hálás vagyok, amiért tárt karokkal, és ilyen nagy szeretettel fogadtál. Megtehetted volna, hogy elküldesz, dönthettél volna úgy, hogy nem akarsz egy fedél alatt élni egy leszbikus nővel. Megtehetted volna. De nem tetted.

Nagyon sokszor, mikor hétvégén kettesben voltunk féltem, hogy elárulom magam valahogy, rájössz, hogy mit érzek irántad, megijedsz, és elmenekülsz. Talán azt hinnéd, hogy pofátlan módon rád mászok, mert kéznél vagy, kihasznállak. Undorító. Undor. Igen, ettől tartottam, illetve tartok most is, hogy ez lesz az első benyomásod, ha megtudod miként érzek. Lehet, hogy alaptalan a félelmem, hisz elfogadsz, de talán ezt már nem bírnád elviselni. Túl sok lenne. Nem tudom biztosan. De félek. Rettegek.

Annyira jó barátokká váltunk, annyi mindent megosztottunk egymással, sok mindent köszönhetek neked, és főként azt, hogy bizalmadba fogadtál. Nem akartam elrontani ezt a szép kapcsolatot, azzal, hogy eléd állok egy szerelmi vallomással, amivel semmit sem tudnál kezdeni. Nem, hiszen te hetero vagy, és nem viszonzod azokat érzéseket. Azt hiszem ez egy elég pontos magyarázat.

És hogy most mégis miért döntöttem úgy, hogy elmondom? Vagy legalábbis levélben közlöm veled?

Azért, mert így nem olyan szörnyű az elválás. Mert bár önzés tőlem, de így kevésbé fáj, majd a különválás. Valószínű, hogy amikor ezt a levelet olvasod, már rég úton leszek. Nem kell szembenéznem a reakcióddal. Megkíméljük egymást a kellemetlenségektől.

Értsd meg, el kell mennem, nem bírok tovább itt maradni. Szép lassan felemészt ez a fene nagy fájdalom, ami a viszonzatlanságból fakad. Nagyon nehéz, sőt mi több, lehetetlen kordában tartani az érzéseimet, egyre nehezebb és azt hiszem, ha nem szabadulok innen, a halálba fog kergetni.

Igen, Lena, ennyire szeretlek. Bolond, őrült, ez vagyok én. Egy őrülten szerelmes nő. És csak úgy tudom kiölni magamból ezt a tébolyító érzés, ha jó messzire elmegyek, és elfelejtelek. Hatalmas kínszenvedés vár rám, az is lehet, tényleg belehalok. Ez olyasmi, mintha egy alkoholfüggőt szoktatnál le káros szenvedélyéről. Ne! Kérlek, ne érts félre, te nem vagy káros, de szenvedélyem annál inkább vagy, és igen, érted érdemes lenne meghalni. Még ezt is vállalnám. Bár határozott meggyőződésem, hogy már haldoklom egy ideje.

Meghalok.

De ne sírj. Inkább nevess, kacagj, semmi másra nem vágyom jobban, mint a csilingelő hangodat hallani mielőtt végleg eltávozom.

Van itt sok minden, amit sajnálok, olyan dolgokra gondolok, melyek nem történtek meg; például sosem érezhettem az ajkaidat az enyémen, nem tudhattam meg milyen a csókod íze, nem érezhettem az érintésedet, nem foghattam a kezed, nem tapasztalhattam meg milyen szeretkezni veled, nem érezhettem sosem a testedet az enyémhez simulni, forrón, meztelenül, vágytól égve. És azt hiszem ezzel most túl messzire mentem, de remélem, megbocsátasz érte. Fáj, hogy nem élhettem át mindezt, viszont bánni semmit sem bánok veled kapcsolatban, úgy értem, nem bánom, hogy megismertelek, cseppet sem bánom, hogy elraboltad a szívem, anélkül, hogy bármi sejtelmed lett volna erről. S most, mindezek következményeként, szó szerint beléd halok...

Beléd halok, és azt hiszem több mondani valóm már nincs is. Csak talán még annyit megsúgnék: remélem, megtalálod azt, aki legalább annyira szeret majd téged, mint én. Aki olyan erős szerelmet táplál irántad, hogy meghalni is képes lenne érted. Szeretném, ha lenne egy ilyen ember az életedben, őszintén szeretném, ha boldog lennél. Még így is, hogy milliárdnyi darabra törik a szívem a tudattól, hogy nem én, leszek az a személy, aki boldoggá tesz, és nem én leszek az, aki éreztetni fogja veled végtelen szerelmét...

Minden jót kívánok neked.

Szeretlek!

Natasha"