Zöld szemek (Javítás Alatt)

1. rész

Negyvenhét perc. Ennyi ideje állt, és csak nézte őt. Bámulta, ez valahogy megfelelőbb kifejezés arra, amit tett. A falnak támasztott válla, és feje már kezdett sajogni. Előre tudta, hogy fájó, beálló nyaka napokkal később is erre a hosszadalmas jelenetre fogja emlékeztetni. Karjai teste előtt hanyagul összefonva pihentek. Kicsit fészkelődött álltában, hogy valamennyivel komfortosabbá tegye magát az ötvenedik percbe forduló szakadatlan ácsorgásban, majd keresztbe vetette jobb lábát a másik felett.

Nem kellett volna ezt tennie, tulajdonképpen senki sem követelte tőle, hogy hűséges kiskutyaként őrizze társát. A lakótársát, aki nagy bőszen, készülődött a randevújára, mindezt tagadhatatlan lelkesedéssel művelte, mely keveredett egy hangyányi, alig észrevehető félelemmel. A fürdőszoba tükrébe nézve igazgatta az amúgy már tökéletes sminkjét, melyet szerencsére nem vitt túlzásba, természetes volt és... és a maga egyszerűségével gyönyörű. Ellenállhatatlan.

Sötétszőke hajába lágy hullámokat varázsolt előzőleg, melyeket oly koncentráltan vizsgálgatott, mintha minden egyes szálat végig kívánt volna nézni, leellenőrizni, hogy megfelelően állnak-e. Mikor úgy gondolta eleget foglalatoskodott a hajával, homlokráncolva megrázta sörényét, és ezzel a mozdulattal nem ért el mást, minthogy az őrületbe kergette kinn ácsorgó társát. Elképesztő. Mintha szándékosan tette volna.

Szándékosan illegette magát a tükör előtt, kétségtelenül azért, hogy teljesen megbolondítsa őt. Így van, igaz? Ha nem, abban az esetben sem bánta. Ő csupán nézte, és élvezte a látványt, bár csak szerényen, elfojtva, nem mutatva semmiféle reakciót. Nem szerette volna leleplezni az iránta táplált érzéseit. És ez miért is lett volna akkora nagy baj? Miért? Miért? Ó, de most komolyan! Mintha a nő nem tudta volna, hogy mi történik velük! Hogy ő, igen, ő ott a fürdőszobában, ugyanúgy érzett iránta. Tehát nem éppen a viszonzatlanság volt a gond, legalábbis ő így gondolta. Ennél egy kissé komplikáltabbnak vélte a helyzetet. Hiszen éppen egy nagy hazugság közepette álltak; hazudott a tükörbe mosolygó nőszemély önmagának, de leginkább a falat támasztó társának. Ez fájt. Nagyon fájt a hazugság, fájt, hogy nem volt vele egyenes, fájt a sok elhallgatott szó, és úgy érezte, hétről hétre egyre szorosabban markolja az a valami a torkát. Megfojtja. Egészen lassan. Kínok közepette. Megfullad az elfojtott érzelmektől, a kimondatlanul maradt szavaktól.

Jobb ez így – hajtogatta magában az elmúlt napokban. Igen. Ezt akarta elhitetni magával. Ám nem igazán hitt abban, hogy tényleg ez tenné őt boldoggá. Miért volt annyira nehéz meglelni a helyes választ? És miért nem találja még azóta sem?

Ott támasztotta a falat, és kikerekedett szemekkel nézte, ahogy a nő egy elégedett mosollyal az arcán simogatja magát.

— Miért? – nyögi segélykérőn bámulva a nőt. Az megpördült, úgy hogy közben újra végigsiklott tenyere az oldalán, testének tökéletes vonalain... Az a dögös rikító vörös színű ruha kegyetlenül állt rajta. Kegyetlenül kihívóan, és egyszerre valahogy olyan megmagyarázhatatlanul csinosan. Kurvás és elegáns. Ez volt a puszta igazság, még ha ellentmondásos is. De nem tervezte megmondani neki. Nem.

— Tessék? – kérdezte arcán szüntelen mosolyával a nő. Amikor találkozott tekintetük, a lakótársa egy pillanatra összerezzent, és hirtelen a fél másodperccel azelőtti gondolatait is elfelejtette. Olyan értetlen arcot vágott, mintha valami idegen nyelven szólt volna hozzá. — Azt kérdezted „Miért?", csak szeretném tudni mire gondoltál. Talán nem tetszik? Túlzásba estem? – nézett végig magán elkerekedett szemekkel a nő.

A lakótárs egy szemvillanás visszatalált gondolatmenetéhez, és bár igen, túl soknak találta a vörös, mélyen dekoltált, a nő testhez feszülő ruhát, mégis elhallgatta véleményét. Mindemellett a korábban feltett „Miért?"-jének valódi okára sem adott őszinte választ. — Tökéletes. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni miért tart ez minden alkalommal egy órán keresztül? – rázta a fejét hitetlenkedve, és sokatmondón végignézett a nőn. Ismételten megvizsgálva a végeredményt, még mindig nem értette mi tarthat ezen ennyi ideig.

A nő lebiggyesztett szájjal, és felvont szemöldökkel vállat vont, mintha ő sem értené az egészet. Nem is értette igazán; az idő egyszerűen kétszer, vagy háromszor gyorsabban telt, amikor készülődött. Általában észre sem vette, csak akkor, mikor társa figyelmeztette, hogy el fog késni, ha tovább szöszmötöl. Igen, rendszerint így történt, hiába is kezdett el időben készülődni. Talán csak akkor nem késne el, ha fél nappal a találkozó előtt kezdene bele a szedelődzködésbe. Annak viszont nem lenne értelme. Ugyan már! Fél napig abban a ruhában, és sminkben tenni-venni?! Inkább a késést választotta. Az megbocsátható. Mégiscsak nő...

— Annyira jó kérdéseid vannak néha. Egy a gond, hogy erre én sem tudok választ adni – hadarta, miközben kiviharzott a fürdőből, hogy az előszobában folytathassa az öltözködést. Belebújt sötét magas sarkújába, majd elégedetlenül, s a nagy hiányérzetének okán elgondolkozva megállt. Mutatóujját felemelve alsó ajkába harapott, erősen koncentrált, hogy eszébe jusson miről is feledkezett meg. Fél perc se telt el, máris hangosan kopácsolva rohant vissza a hálóba az ott felejtett táskájáért.

Társa fejét csóválva vigyorgott a szeleburdi nőn; immáron a bejárati ajtóval szemben állt, karba tett kezekkel (és fájó nyakkal). Hazug volt a mosolya, ugyanis legbelül darabokra hasadt a szíve, amint belegondolt, hogy a nő mással fog találkozni. Másnak öltözött ki... és más fogja majd meg a kezét, más csókolja... és az a másvalaki nem ő volt.

Megfagyott a mosolya, majd hamarjában savanyú fintorra húzódott ajka. Fene egye, azt az átkozottul szerencsés fickót, akivel az estéket töltötte. A szabad estéit, melyeket kettesben is tölthettek volna filmet nézve... a kanapén. Egymáshoz bújva... a takaró alatt. Helyette minden áldott alkalommal mást választott: ŐT! Azt a titokzatos férfit, akinek még a nevét sem árulta el. Eszméletlenül különleges lehetett, illetve minden bizonnyal szórakoztató, hiszen a találkák után hazatérve mindig sugárzott a boldogságtól.

Bánta is ő? Bánta volna, de nem tette. Mert mindennél jobban vágyott arra, hogy boldognak lássa őt. S ha ezért le kellett mondania róla, hát állt elébe, még ha ettől billiónyi darabra is tört a szíve...