Zöld szemek (Javítás Alatt)

14. rész

15:33

Egy élet is kevés lett volna, ahhoz hogy kitörölje fejéből a tündéri arcát, és azokat az igéző zöldszemeket, a hangjának különös vibrálását, a bőrének illatát, selymes, sötétszőke haját, a telt, rózsaszín ajkait, formás lábait, karcsú derekát...

Ez lehetetlenség! - motyogta maga elé, miközben telefonja kijelzőjét nézegette. Az asztalon könyökölt, s bár lett volna mit csinálnia, ő mégis kétpercenként elkalandozott, egy másik világban járt, aminek középpontjában Lena állt.

De szabadulnia kellett abból a világból. Már csak azért is mert, ez volt a harmadik napja az új munkahelyén, s ránézve nem lett volna előnyös, ha ábrándozva, az asztalt támasztva talál rá főnöke.

Száznyolc órája, és huszonhét perce nem láttam őt - állapította meg egy gyors fejszámolással a telefonja kijelzőjén világító órára meredve.

Képtelenség őt elfelejteni, pláne úgy, hogy ő a háttérképed... ugye? Te idióta! Buta! Liba! Mégis mit vársz?! – háborgott magában. Valaki pofozzon már fel, hogy észhez térjek!

Egyáltalán miért érez az ember? Értelmetlen az egész. Miért ez a sok érzelem, ami csak elgyengít... megsebez... melytől az ember elveszíti a józan ítélőképességét... Az érzelmek hatalmában annyiszor hülyét csinálunk magunkból, kínozzuk magunkat, és egymást, nem beszélve a...

Megborzongott a hangtól, mely egy új üzenet érkezését jelezte, két rezgéssel kísérve. A hirtelen riadalomból felocsúdva elmerengett, vajon mennyi az esélye, annak, hogy ő, vagyis LENA írt neki? Vajon ő is gondol rá unalmas, magányos pillanataiban, vagy már a nevére sem emlékszik?

Ő legyen, ő legyen – oldotta fel telefonját reszkető ujjal. Ő le... Nem ő az... - állapította meg csalódottan lebiggyesztett ajkakkal.

Nicole: Ma este. Hét óra. Nálad.

Szemöldöke kérdőn megemelkedett, s barna szemeiben az értetlenség tükröződött. Bármilyen erősen is kutatott a fejében tárolt információk garmadái közt, nem ugrott be még egy árva emlékfoszlány sem, ami arra utalt volna, hogy találkozót beszéltek meg Nicole-al.

Fürge ujjaival gyorsan pötyögte be a szavakat, majd a küldés gombra koppintott.

Natasha: Talán lemaradtam valamiről?

Nicole: Ne kérdezz semmit! Hétre érted megyek, addigra legyél kész, nézz ki úgy, mint egy hercegnő :)

— Mi az isten folyik itt? – olvasta el másodszor is Nicole fura válaszát.

Natasha: Ne szórakozz már!!! Áruld el, mi ez az egész?!

Nicole: Ne kíváncsiskodj annyira. Majd meglátod ;) Addig is jó munkát, és legyél türelemmel.

Natasha: Attól tartok, nincs más választásom...

Nicole: NINCS

Bárcsak belelátnék a fejébe, hogy megtudhassam miben sántikál. Sántikál... aha. Én vagyok az, aki sántikál – nézett le a begipszelt lábára egy undorodó fintorral. Ezzel a förtelemmel aztán a legnagyobb erőfeszítés árán sem fogok úgy kinézni, mint egy hercegnő. Pusztán egy rehabos, szerencsétlen, egyszerű nő kinézetét tudom kelteni, aki túl szerelmes, és hülye ahhoz, hogy... Hogy? Mihez is? – nézett egyenesen előre homlokán sok-sok apró ránccal.

Oh, hát persze! Ahhoz, hogy a munkájára összpontosítson – terelte lejjebb a tekintetét az asztalon szerteszéjjel heverő papírhalmokra, majd a számítógép képernyőjére.

— Na, akkor lássunk neki – csapta össze a tenyerét, s annyira koncentráltan amennyire csak tőle tellett, folytatta félbehagyott munkáját... körülbelül fél percig...

Mire készülhet Nicole? Biztos nem szülinapi meglepetésre, mert az még viszonylag messze van, és egyébként is rendszerint elfelejti. Esetleg szimplán baráti vacsorára visz? Vagy... mennyi az esélye, hogy talált nekem valakit, akivel elfeledhetem a szerelmemet? Kitelne belőle, amilyen megszállottsággal törődik velem, és a lelki békémmel... Béke. Ugyan már! Itt véres háború zajlik. Háborúban állok önmagammal. Háborúzik a szívem az eszemmel... Jaj, beszélek itt összevissza, és természetesen már megint nem a munkára figyelek. Te jó ég! Natasha! Ne agyalj ennyit! Hagyd abba a kitalálósdit, úgysem jössz rá miben mesterkedik a hátad mögött. Sosem találod ki...