Zöld szemek (Javítás Alatt)

11. rész

A fekete hajú nő minden lépése visszhangzott a kórház folyosóin. Cipőjének sarka rémisztően, már-már életveszélyesen magas volt, kábé 15 centi, ha nem több. Mellette Lena még kisebbnek látszott, mert az is volt a maga másfél méterével, ráadásul társadalmilag is alacsonyabb szinten helyezkedett el. Így aztán felettébb frusztrálva érezte magát a fekete démon oldalán.

Kabátja, a szagából ítélve igazi bőr, nadrágját kétségkívül nem a turkálóban vette... táskája pedig méregdrága Chanel. Javarészt drágaköves ékszerekkel díszített nyaka, füle és ujjai csillogtak, akárcsak egy ékszerüzlet kirakata. Ő pont az a fajta nő volt, akiről első ránézésre bizton kijelenthette az ember, hogy gazdag.

Sminkje meglepően visszafogott volt annak ellenére, hogy az öltözékével már egy kilométerről felhívta magára a figyelmet. Szörnyű. Szája nem volt több egy vékony vonalnál, a szemei tisztára, mint Natasháé; barnán sötétellett sápadt arcán.

Viszont fele annyira sem volt barátságos, mint a lánya. Amikor meglátta Lenát, egy barátságtalan fintorral fogadta, s tetőtől talpig végigmérte. Úgy nézett rá, mintha valami koszos, ápolatlan hajléktalanra, akiről éppen csak nem szakad le a ruha, és méterekről érződik a szaga. Tipikus...

Az első fél percben máris megbánta, hogy elhívta. Ennek ellenére valahol mélyen legbelül azt remélte, hogy csak őt tiszteli meg lekicsinylő stílusával, s a lányával normálisan, emberhez méltóan bánik majd.

Később a kórházban jött rá, hogy óriásit tévedett; a lányával még lekezelőbben bánt.

— Látom nem változtál semmit – állapította meg az édesanya, karba tett kézzel a kórházi ágy előtt. Úgy beszélt Natashához, hogy még csak a szemébe sem nézett. — Ugyanolyan semmirekellő vagy és felelőtlen, mint mindig is voltál. Bíztam abban, hogy majd kinövöd a hülyeségeidet, de sajnos újra, és újra szembe kell nézzek a valósággal: te nem változol – rázta fejét egy mély, szánakozó sóhaj kíséretében.

— Ahogy te sem! – csattant fel mérgében a láyna. — Csak azért utálsz, mert sosem tudtál olyanná formálni, amilyenné szerettél volna. Olyanná, ami szerinted jó.

— Nem csak szerintem, hanem a társadalom szerint is – vetette ellen higgadtan. — Nézd meg a húgodat. Ő begyógyította a sebeimet. Az általad szerzett sebeimet, melyet az engedetlenségeddel, és a bűnös életmódoddal okoztál nekem – sziszegte összeszorított fogai közül, s ezúttal nyoma sem volt a higgadtágnak.

Natasha rezzenéstelen arccal hallgatta anyja kesergését, s az egyre feszültebb hangulat ellenére is képes volt megőrizni hidegvérét. Azt viszont ő maga sem tudta meddig lesz képes erre.

Az anyja minden alkalommal oly kíméletlenül belé tudott tiporni, hogy a végén megtörten teljesen magába zárkózott. De nem. Ez most nem történhetett meg. Legalábbis nem a szemei láttára. Előtte erősnek, és főleg érzéketlennek kellett mutatkoznia.

— Sajnálom, hogy sosem voltam elég jó neked – húzta el gúnyosan a száját.

Anyja felbámult a mennyezetre, majd vissza a kórházi ágyra, de véletlenül sem a benne fekvő személyre. Mintha meggyőződése lett volna, hogyha ránéz, vagy a szemeibe pillant elkap tőle valamit. De nem. Natasha nem terjesztett semmiféle fertőző betegséget. Ő mégis így viszonyult hozzá, a saját véréhez.

— Ne sajnáld, úgy sem hiszem el – lépett hátrébb, mely mozzanatot két nagy koppanás kísért. Kerülj minél távolabb ettől a söpredéktől. — Gondolom még mindig nincs munkád, drogozol, piálsz, és csak vegetálsz egy albérletben azzal a kis luvnyával odakint – biccentett fejével a folyosó felé, s felvont szemöldökével, kihúzott, egyenes tartásával kívánta érzékeltetni felsőbbrendűségét.