Ami alá van húzva az eredetileg áthúzva van, de vagy nem értek a wattpadhoz vagy tényleg nincs ilyen lehetőség.
Kedves Steve Mikulás,
Azért írom ezt a levelet, mert nem hagysz Steve nem hagy békén. Már hetekkel ezelőtt elkezdett nyaggatni, én pedig már nagyon unom (ne haragudj Steve). Szóval megírom ezt annak reményében, hogy végre békén hagy. Bár még mindig nem értem, mi értelme ennek az egésznek. Steve azt mondja, hogy régen is (a háború, a vonat és a fagyás előtt is) mindig írtunk levelet neked. Azután is, miután megtudtuk, hogy nem létezel, akkor is, mikor tudtuk, a szüleinknek nincs elegendő pénze ajándékokra. Sok mindenre emlékszem, az a dilidoki pszichológus, akihez hetente kétszer el kell mennem sokat segít, de a levelek tartalma egyáltalán nem rémlik. Steve szokott mesélni róluk. Azt mondja, általában képregényeket, könyveket és Stevere (a vékony, gyenge Stevere) megfelelő ruhákat kértem. És jó egészséget, mert nagyon beteges volt (ezt kicsit túlzásba vihettem, mert most már másnapos sem tud lenni (részeg sem tud lenni)).
STEVE, TUDOM, HOGY ITT VAGY MÖGÖTTEM ÉS OLVASOD, AMIT ÍROK. MENJ INNEN!
Minden másra viszonylag jól emlékszem. Mikor gyerekek voltunk nálunk, aztán náluk díszítettük fel a karácsonyfákat. Elég nyeszlett fák voltak, de addig díszítettük őket, amíg hatalmasnak és kövérnek nem tűntek. Aztán haza mentem, majd éjszaka visszaszöktem hozzájuk, hogy meglessük a Mikulást meglessünk téged. Mindig elaludtunk. Miután rájöttünk, hogy nem létezel (ne haragudj, de ez az igazság) felhagytunk azzal, hogy meglessük Steve édesanyját. Kiszöktünk az utcára, sétálgattunk a szabad ég alatt. Szóval emlékszem, hogy régen szegények voltunk, de boldogok. Azon az egy estén, mikor szinte egyesegyedül csak mi voltunk az utcákon olyan volt, mintha az egész város a miénk lett volna. Jóérzés erre gondolni. Sok mindenre jólesik visszagondolni. (Sok mindenre nagyon nem.) De Steve azt mondja, hogy a rossz emlékek már nem számítanak. Túl vagyunk rajtuk. És igaza van. Utálom beismerni, de gyakran igaza van. Ügyesen eligazodik ebben az új világban, ami rólam nem igazán mondható el. Erre ő mindig azt feleli, hogy majd belejövök. Tudom, hogy ebben is igaza van. Ez kicsit megnyugtat.
Aztán voltak olyan karácsonyok, amiket nem tudtunk együtt tölteni (sok). Mikor háború volt, én pedig nem tudtam haza menni, leveleket írtunk egymásnak (sokat). Ezeket egy múzeumban el lehet olvasni, ami elég zavaró. Úgy értem, ez kettőnk dolga, a mi magánügyünk. Egyszerre vicces és teljesen zavarba ejtő tudni, hogy rengetegen elolvashatják azokat a disznó vicceket, utalásokat és obszcén ábrákat, amiket Stevenek (csak Stevenek) szántam.
És ennyi év után ismét együtt töltjük a karácsonyt. Ez jó dolog. Most hatalmas, díszes, gyönyörű fánk van. Steve az egész lakást kidekorálta. Még olyan nevetséges, manó mamuszokat is vett, amik csilingelnek, ha az ember lépked (szerintem azért vetted, hogy leszokjak a lopakodásról). Tony Stark (alias Vasember) lefényképezte a lábainkat ezekben a lábbelikben, a Mamusz-tesók (???) hamar elterjedt az interneten. Natasha Romanoff (Fekete Özvegy) piros, rénszarvasos pulcsikat vett nekünk (Pulóver-tesók). Ez az egész elég cikinek tűnik, de itthon ezeket hordjuk (elég kényelmes, ha az embernek nem kell a nap huszonnégy órájában golyóállómellényt hordania).
Nem tudom, mit írhatnék még. Steve azt mondta, írjam le, mit akarok karácsonyra. Pedig mindenem meg van. Steve egészséges és pont jók rá a ruhái. Különben is, tudom, hogy már megvette az ajándékokat. Azt mondtam neki, hogy nem fogok kutakodni, de szerintem mindketten tudjuk, hogy néha füllentek. (Steve, cseréld ki az inget, én is ugyanazt vettem neked, nem lehetünk Ing-tesók is.)
Szóval köszönöm Mikulás Steve!
Szeretettel: James Buch Bucky
