Stevenek – a betegesnek – régen elég volt egy egyszemélyes ágy, sőt, még bőven maradt hely is mellette – általában oda szorult be Bucky, mikor náluk aludt. Kényelmetlen rugók voltak a matracban, amik minden mozdulatnál hangosan nyikorogtak. Egy bolhapiacon vették, mikor kisgyerek volt. Már akkor is kopott volt, az egyik lába pedig bizonytalanul mozgolódott, míg Steve apukája oda nem erősítette néhány szög és kalapács segítségével. Mindig félő volt, hogy leszakad, főleg mikor Bucky kamaszodni kezdett és megnőtt – Stevenél nem volt ilyen veszély, ő mindig csak fogyott, néha komolyan aggódott amiatt, hogy egyszer végleg elfogy, egyszerűen eltűnik.
Éjszakákon át feküdtek Buckyval egymás mellett, néha meg sem szólaltak, csak bámulták a szobában elnyúló árnyékokat vagy a kinti lámpa halvány fényét. És mindig jót aludtak rajta – legalábbis akkor, mikor Steve nem kapott el valamilyen betegséget vagy rohamot.
Később ezt az ágyat felváltották a katonai barakkok, sátrak és olykor a szabad ég. Ez persze az után volt, hogy Steve Amerika Kapitányként megmentette Buckyt és még egy csomó más embert – aztán persze az egész világot, de ez még később volt. Szóval a kissé kényelmetlen matracot felváltották a kényelmetlen matracok – vagy a föld. Nem panaszkodott emiatt soha. Általában olyan fáradt volt, hogy teljesen mindegy volt, min alszik, ráadásul Bucky is a közelében volt, ennél többet pedig soha nem kívánhatott volna azok után, amin átmentek. Már nem fértek el egy ágyon – nem is nézték volna ezt jó szemmel mások – és nem beszélgettek éjszakákon keresztül – nem akarták a többieket zavarni – és keveset maradtak fenn éjszakánként, de mindig ott voltak a másiknak, ha egyikük képtelen volt elaludni a rémálmok miatt. Csak feküdtek egymáshoz közel – vagy egymás felett, ha emeletes ágy jutott nekik – és figyelték a sötétben kirajzolódó sziluetteket, hallgatták a többiek horkolását, a mocorgásaikat, és akkoriban hálásabbak nem is lehettek volna azokért a pillanatokért.
És ott volt a jég is. Steve persze nem emlékszik belőle semmire, de azt tudja, hogy Bucky nem volt a közelében. Bucky addigra meghalt. Ez pedig elegendő ok volt arra, hogy Steve évtizedekig rémálmokba fagyjon.
Most pedig – immár a kétezres években – franciaágya van, mert csak ezen fér el. Sokat nőtt – köszönet Dr. Erskine szérumának. Izmok feszülnek a csontjain, a bőre alatt, erő dagad a karjaiban, a hasfalában és lábaiban. De nem tud aludni. Órákon keresztül forgolódik a takarók és paplanok között, talán soha eddigi – hosszú-hosszú – életében nem volt ilyen kényelmes fekvőhelye, mégis úgy érzi, fuldoklik. Attól fél, a puha matrac elnyeli, teljesen magába szívja, ő pedig nem lesz képes kiszabadulni. Nem lesz képes megtalálni Buckyt. Még néhányszor egyik oldaláról a másikra fordul, néha a nyakához kap, mintha valami tényleg elszorítaná a torkát, míg végül a földön köt ki. Ügyetlen mozdulatokkal teríti le a lepedőt, majd magára a takarót, de az egyik lába így is a szőnyegen van, a plédet pedig pár perc múlva lelöki magáról. Gerince a talajnak feszül, érzi lapockáján a kényelmetlen fájdalmat, ahogy egyik karját a feje alá emeli, de cseppet sem zavarja. Végre nyugodtnak érzi magát, már-már békésnek, ahogy a mellette magasodó ágy körvonalait, az ablakon keresztül beszűrődő tompa derengést és hosszan elnyúló árnyékokat figyeli. Ki tudja, talán a homályban egyszer Buckyt is megleli.
