Apró lakásuk bejárati ajtaja egyből a nappaliba nyílik, melynek végén a konyha kredencei magasodnak. Még erkélyük is van. Nem messze onnan vékony folyosón következik a két hálószoba és a fürdőszoba. Utóbbi falait fehér csempék fedik egészen a plafonig. Az ajtóval szemben a kád terpeszkedik, az egyik sarokban pedig a mosógép csilingel, mikor kész a szárítás. A mosdó felett tükör van, az felett pedig egy piszkosfehér lámpa búra. A villanykörte már hetek óta pislákol, de ez egyiküket sem zavarja igazán. Tökéletesen megfelel nekik az a sárgás, tompa derengés, ami lecsorog a csempéken és körbe öleli a helyiséget.
Bucky általában nem is kapcsolja fel a villanyt. Centiről-centire tudja, mi hol van, így nem okoz neki gondot az eligazodás. Mintha azt hinné, hogy így elbújhat saját maga elől, pedig ő is tudja, hogy mindez nem sokat ér. Sötétség vagy világosság. A múlton ez egyáltalán nem változtat. Mégis reménykedik. Talán, ha sötétségben él, mint az elmúlt évtizedekben, akkor elmenekülhet a valóság elől. Nincs szüksége rivaldafényre, elég neki egy apró, biztos pont, hogy eligazodjon, és egyre biztosabb benne, hogy bármit átvészelhet, ha ennek a pontnak Steve Rogers a neve.A kád mellett húzódó falon horpadás díszeleg egy ökölnyi részen, körülötte hajszálvékony repedések futnak szerteszét. Szinte még hallani, ahogy a fém neki csapódik a csempének, amiből aztán apró darabkák pottyannak a habos, egyre langyosodó fürdővízbe. Merthogy pontosan ez történt. Steve véletlenül benyitott, míg Bucky fürdött és felkapcsolta a villanyt. Az ex-katona hosszú hónapok érzéketlensége után kiakadt. A szőke férfi csak annyit tehetett, hogy ruhában, két álmatlan éjszakával a szemeiben beült Bucky mögé a kádban. Szorosan mellkasára vonta a férfit, hogy jobbra-balra ringatva, biztató szavakat sugdosva lenyugtassa őt.
- Steve, kapcsold le a villanyt!
Volt már egy közös lakásuk. Nagyon-nagyon régen. Nem is az övéké volt. Inkább Steve szüleié, de Bucky olyan sokat volt ott és a szülők olyan sokat dolgoztak, hogy gyakran úgy tűnt, csak ők ketten vannak. Az a lakás sokkal kisebb volt. A nappali és a konyha teljesen összeolvadt, a hálószobák pont akkorák voltak, hogy egy szekrény és ágy elfért bennük, a fürdőszobában pedig időről-időre kiégett a villany. A körtét általában Bucky cserélte ki, mert ő érte el széken állva a plafont, míg Steve segítőkészen totyorgott legjobb barátja körül.
Bucky már akkor sem igazán szerette a fényt. Jólesett egy nehéz nap után bebújnia a fürdőszobába, hogy a felmelegített vízbe áztassa fáradt tagjait. Csak hátra dőlt az apró kádban, próbált nem foglalkozni azzal, hogy nem férnek el a lábai kinyújtva, és kizárta a külvilágot. Steve ezt sosem tudta megérteni. Minden alkalommal körbejárta a lakást, majd végül minden alkalommal a fürdőszobában bukkant rá henyélő barátjára.
- Bucky, miért vagy megint sötétben?
Bucky most a kivilágított fürdőszobában ácsorog egyenesen a tükör előtt.
Steve biztosan aggódna miatta, de Steve nincs itthon. Küldetésen van, ahova Bucky nem követhette. Merthogy Bucky nem beszámítható, s az sem biztos, hogy meggyógyul-e eléggé ahhoz, hogy ennyi évtized után ismét Amerika Kapitány oldalán harcolhasson. Persze ezt csak Stevenek merik elmondani, Bucky előtt hallgatnak, mint a sír, de a szőke férfi is némán hallgat, ha erre terelődik a téma. Nem hajlandó elmondani az igazat, pedig sejthetné, hogy Bucky mindent kiderít, ami igazán érdekli – Steve lakcíme, Steve kedvenc étele, Steve kedvenc műsora, cipőjének mérete, fogkeféjének színe, noha utóbbi csak azért fontos, hogy ne keveredjenek össze a műanyagpohárban. Szóval Steve megrögzötten hallgat ezzel kapcsolatban. Az orvosok is tévedhetnek. Ezt Steve tudja a legjobban.
- Steve, miért nem mondasz semmit?
A bejárati ajtó mellett volt egy nagy tükrük, ami kicsit ugyan elferdítette a vonalakat, de ez is jobb volt, mint a semmi. Steve már hosszú percek óta nézte magát benne. A szokottnál sokkal sápadtabb volt, a pár órája csillapodott láz még ott csillogott világos szemeiben. Az egyszerű, fehér ing pár számmal nagyobb volt a kelleténél, de ez minden ruhájával kapcsolatban igaz volt. Az övet Buckytól kérte kölcsön, a cipőjét pedig a postaládákban hagyott magazinokkal tömte ki.Bucky ilyenkor aggodalmasan figyelte toporgó barátját, aki minimum hatodjára söpörte le magáról a láthatatlan szöszöket. Mindig ezt csinálta az orvosi kivizsgálások előtt. Aztán persze annyira belelovalta magát a stresszbe, hogy fulladozni és remegni kezdett, míg be nem lázasodott. Minden alkalommal rossz hírt várt – mármint azon kívül, hogy valószínűleg az ötvenet sem éli meg. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy az orvosok, a vizsgálatok, s ők maguk is tévednek.
- Bucky, ne aggódj! Minden rendben lesz!
Szóval Bucky magát nézi a tükörben. A haja még mindig a nyakáig ér, az arcát több napos borosta fedi, de nem akar megborotválkozni. Próbálja kerülni az éles tárgyakat, amikkel sebeket lehet ejteni – inkább Steve miatt. Legelső reggelükön majdnem a lapockájába állított egy kenyérvágó kést, de nem emlékszik ebből semmire. Tehát csak akkor borotválkozik, mikor már nagyon muszáj, a hajához pedig senki sem nyúlhat. Vagyis... kivéve Steve. Másodszorra ő mosta meg a haját, mert előző alkalommal Buckynak napokig vörös volt a szeme a sampon miatt. És akkor Steve törődő gesztusai, gyengéd érintései között sikerült elsírnia magát. Utána napokig nem szólt a szőke férfihoz.
A szemei még mindig beazonosíthatatlan színűek. Inkább szürkék, mintsem zöldek vagy kékek, mint régen. Akkoriban – Steve mesélte neki – a szeme színéből meg lehetett állapítani, hogy milyen kedve volt. Ha zöld, mint a korai tavasz, akkor vidám volt, ha pedig kék, mint a háborgó tenger, jobb volt nem még inkább felidegesíteni őt – ez általában akkor volt, mikor látta, hogy Stevet bántják. Mára teljesen megfakult szemeinek egykor élénk színe. Mindig szomorúnak látszik, még akkor is, ha épp sikerült felnevetnie legjobb barátja egyik ócska poénján.A testét különböző hegek fedik, némelyikük teljesen elhalványult az évtizedek során. Izmai olykor megrándulnak, ahogy végig néz magán. Sokkal jobb bőrben van, mint néhány hónappal ezelőtt, de van, ami soha nem jön rendbe. A fémkar fénylik, ahogy a lámpa sugarai elérik. A piros csillag csak félig látszik a vállán, de ez is több, mint amit Bucky látni szeretne belőle. Sokáig nem használta balját, mikor Stevehez került. Ez egy ideig ment is, de rá kellett jönnie, hogy még mindig jobb egy és fém karral élnie, mint csak egy karral.
Szóval ezt nézi; a sötétbarna hajat, borostát, összepréselt ajkakat, fénytelen szemeket, sebeket, fémkart. És egészen mást lát; szőke hajat, kék szemeket, frissen borotvált arcot, egészséges, hibátlan testet. Mindig is ezt látta. Halovány, talán meg sem történt emlékeiben is.
- Steve, olyan akarok lenni, mint te!
Steve egy kórházi ágyon feküdt. Vékony volt és sápadt, épphogy kilátszott a takaróból. Az arca kissé beesett a pár napja tartó étvágytalanság miatt, de ajkain mosoly játszott, mikor meglátta Buckyt. Gyakran voltak ilyen helyzetben. Steve sokszor került kórházba különböző betegségek miatt. Télen akár egy nátha is képes volt ledönteni őt a lábáról, nyáron pedig előszeretettel kapott napszúrást, s hogy a többi évszakot se ússza meg könnyedén akadtak még asztmarohamai, pánikbetegségei, különböző allergiái és vitaminhiányai is. Úgyhogy a körzet minden orvosa és ápolója ismerte őket. Bucky éjszakákon keresztül képes volt Steve mellett gubbasztani mindenféle tiltás ellenére.
- Bucky, ne szórakozz!
Bucky továbbra is mozdulatlanul, némán áll a tükör előtt, és Stevet nézi.
- Steve?
- Bucky?
