Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Prológus

"Akármennyit is hazudhatsz, akárkit is húzhatsz az életedbe, van, akit képtelenség helyettesítened, egyszerűen nem fog menni. Megpróbálhatod, de hamar rájössz, belőle csak egy van, és senki más mellett sem leszel képes úgy érezni magad, mint mellette. Ha ezt képes vagy megérteni, többé nem keresed őt másban, többé nem próbálod elfelejteni, egyszerűen csak elfogadod, hogy lehet, az életedben senki sem lesz olyan hatással rád, mint ő volt - de továbblépsz."

~ Oravecz Nóra

Camila Fernández

Madrid, 2015 január

Eltűnődve figyelem a kristálypohárban csillogó pezsgő buborékjait, ahogy egymással versengve, törnek a felszín felé, mintha csak a rövidke életükért küzdenének, ahogyan én is. Végre kifújhatom az eddig benntartott levegőt. Túl sok volt nekem ez a rengeteg gratuláció, a műmosolyokról már nem is beszélve, elvégre valamivel meg kell győznöm a többieket arról, milyen hihetetlenül örülök ennek az egész felhajtásnak. Ehelyett viszont csupán a bűntudat mardos. Hálásnak kellene lennem, hisz nem mindenki olyan szerencsés, hogy a párja egy életre szóló meglepetéspartit szervezve, kérje meg a kezét, de ahhoz sincs már erőm, hogy tovább játsszam ezt a színjátékot.

Egy rendkívül impozáns szálloda éttermének egyik bárjánál üldögélek egy magasított széken. Végigtekintve a létesítményen, a bézs szín dominál benne a rengeteg asztallal és székkel, amik díszesen vannak megterítve. Számhoz emelve a pezsgőspoharat, aprót kortyolok belőle, éppen hogy csak érezzem az ízét az alkoholos nedűnek. Majd letéve a poharat, tekintetem akaratlanul is az ujjamon pihenő ezüst ékszerre téved. Boldognak kéne lennem, és talán a lelkem egy része az is, de mégsem tudok felhőtlenül örülni, holott jelenleg bárki cserélne velem a világon. Belőlem azonban nem vált ki mást a gyémántberakásos gyűrű, mint bizonytalanságot.

Mert közel sem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem, amikor néhány órával ezelőtt kimondtam az igent a férfinak, aki szeret engem, de aki iránt nem tudom, hogy én ugyanúgy érzek-e. Talán, ha a múltam nem befolyásolná ennyire a jelenemet, most önfeledten ünnepelhetnék közeli barátaimmal, illetve rokonaimmal, és lehet, hogy tényleg abba a férfiba lennék szerelmes, akivel pár hónapon belül össze fogunk házasodni. Ha nem lenne Ő, kétségtelenül minden máshogy alakult volna. De, ami megtörtént, azon már nem változtathatunk. Az az egy év, bármennyire is fáj most, mindig a részem lesz, hiába szeretném elengedni őt, és mindent, ami hozzá kapcsolódik.

Nem maradt más választásom, mint elfogadni, hogy amikor tényleg választania kellett volna, ő gyáva módon a másik nő mellett döntött, holott előtte pár órával még nekem fogadott örök szerelmet. Azt hiszem, ennyi idő elteltével talán sikerült mélyebbre temetnem magamban azokat az érzéseket, amiket iránta tápláltam. Továbbléptem, mert voltak, akik kitartottak mellettem. Az unokabátyám, a barátnője, illetve a frissen fogadott vőlegényem, akinek hamar kapom el a pillantását. Vidáman beszélget néhány csapattársával, én pedig egy hamis mosollyal jelzem felé, hogy minden rendben van, így a spanyol védő nyugodtan fordul vissza baráti köréhez.

Néha azért elgondolkozom azon, mi lenne, ha őt ismertem volna meg előbb. Mert azok után, hogy kihúzott a szeretett férfi által okozott káoszból, biztos vagyok benne, hogy a fehér mezes focista sosem bántott volna úgy, ahogyan azt Ő tette. Csak azzal nem számoltam, hogy idővel Sergio is belém szeret, én pedig kapva kaptam a kínálkozó lehetőségen, idővel összejöttünk. Őszintén hittem benne, hogy vele új életet kezdhetek, ám mostanra egyértelművé vált, hogy erre esély sincsen, holott én mindent megpróbáltam. Nem lesz még egy olyan férfi az életemben, mint a spanyolok híres csatára. Ugyanakkor az andalúz hátvéd sem érdemli meg tőlem, hogy megbántsam. Nem akarom, hogy azt a fájdalmat érezze, amit én is. Ahhoz túl sokat tett értem. S ha már amúgy sem lehetek azzal, akit szeretek, akkor legalább az ő életét had tehessem valamivel szebbé. Ennyivel tartozom neki, noha időről időre egyre nehezebb színlelni. Habár szeretem őt, de ez nem az a mindent elsöprő szerelem.

Hirtelen úgy érzem, levegőre van szükségem, így magassarkú cipőim kényelmetlenségét is átvészelve, sétálok ki a fehér csipkés, hátul kivágott koktélruhámban az erkélyre, ami tökéletes kilátást nyújt a madridi belváros felé. A felkelő nap pedig még szebbé teszi az amúgy is csodálatos látványt. Enyhe szellő borzolja meg az egyenes tincsekben vállaimra omló, barna hajamat. Végre egyedül lehetek egy picit, ám nem sokáig élvezhetem ezt a nyugalmat.

Meghallva egy régen elfeledettnek hitt hangot, az ereimben megáll a vér, s a szívem is kihagy egy ütemet. Ez nem lehet igaz, biztosan csak képzelődöm. Alig merek hátra fordulni, végül mégis kilencven fokos fordulatot veszek. Bárcsak gondolataim űznének velem csúnya játékot, és nem Ő állna itt előttem teljes életnagyságban, a szőke hajával, a szeplős arcával, illetve a mindent átható, barna szemeivel, amelyekkel most kíváncsian mér végig. Nekem pedig fogalmam sincsen róla, hogy ilyen hosszú idő elteltével, mit kéne tennem, mi lenne a helyesebb. Maradjak vagy meneküljek?