Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Első fejezet

"Nem léphetsz egy új életbe úgy, hogy az egyik lábad még a régiben van. Csak úgy tehetsz meg egy újabb lépést, ha mindent lezársz, ha elbúcsúzol az addigitól."

~ Oravecz Nóra

Camila Fernández

Madrid, 2015 január

Sokat gondolkoztam azon, milyen lenne, ha viszont látnám az előttem álló férfit, azonban sosem hittem, hogy egyszer valóban eljön ez a perc. És most, hogy ismét a másikkal szemben állunk, igazság szerint nem is ilyennek képzeltem el ezt a pillanatot. Sokkal rosszabb annál, mint ahogy gondoltam. Olyan közel van hozzám, mégis évek távolsága választ szét minket. Mintha nem is ismernénk egymást, pedig a múltunk egykor szorosan összekötött minket.

Hirtelen egyikünk sem képes megszólalni, noha a közelében töltött súlyos másodpercek égetővé teszik számomra, hogy beszélni kezdjek, remélve, hogy minél előbb túlesek ezen a kínosnak ígérkező találkozáson.

Laza szerelése megmosolyogtat. Sosem volt az a típus, aki öltönyt húzzon, ha nem volt muszáj, és ez most sem változott. Ettől függetlenül nagyon is elegánsan fest. A fehér, hosszú ujjú ing alatt az enyhén izmos felsőteste rajzolódik ki, ehhez pedig egy fekete nadrágot visel sportcipőkkel.

- Camila. - Nevemet halkan ejti ki, mintha nem is hinné el, hogy előtte állok. Ezernyi sebet tép fel bennem, hogy újra hallhatom a hangját. - Örülök, hogy újra látlak. - Felfogni sincsen időm, olyan hirtelenséggel hajol közel hozzám, hogy aztán két puszit leheljen az arcomra. Kelletlenül ugyan, de viszonzom a dolgot, hiszen ezt kívánja meg az illem.

- Én is. - Kényszeredett mosolyra húzódnak ajkaim. Régen hazudtam már ekkorát, viszont jelen helyzetben nem éreztem helyénvalónak az igazság feltárását. Egyre nehezebben tudom megőrizni a hidegvéremet. Legszívesebben elküldeném a francba, amiért olyan könnyedén lépett túl rajtam. És nem hagyott mást maga mögött, mint fájdalmat. - Hogy hogy itt vagy? – Mély levegőt véve, alig észrevehető sóhaj szakad ki belőlem, mialatt rátérek arra kérdésre, ami a legjobban foglalkoztat engem. Nem értem, mi vette rá, hogy eljöjjön, elvégre tudomásom szerint boldogan él a feleségével és a gyermekeivel.

- Sergio hívott meg. - Azonban a válaszra egyáltalán nem számítok, a döbbenet pedig elemi erőkkel kezdi végigjárni a lényemet. Az eddig magabiztosnak hitt talaj szépen lassan kezd kicsúszni a lábaim alól. Nem akarom elhinni, hogy pont a hozzám legközelebb álló személy hívta ide. Főleg úgy, hogy tisztában vagyok vele, mennyire nem kedvelik egymást, mióta az andalúz védővel vagyok együtt.

- Jól tette. - Enyhe mosolyra húzom a számat, de talán ő is ismer annyira, hogy tudja, ez a gesztus egy cseppet sem őszinte. - Mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. - A távozás gondolata még sürgetőbben zeng a fejemben, így elköszönve tőle, igyekszem minél messzebbre sétálni tőle.

- Igazat mondtak a többiek. - Könnyedén éri el, hogy már megint felfigyeljek rá. - Tényleg megváltoztál. - Szavai olyannyira megrengetnek, hogy még levegőt is elfelejtek venni.

- Te tettél olyanná, amilyen most vagyok. - Végül csupán egyetlen pillanatra fordulok hátra, hangom csöpög a gúnytól, majd nem foglalkozva vele tovább, sietve térek vissza a terembe.

Feldúlva vágok át a tömegen, nem törődve senki testi épségével, mert jelenleg egyetlen célom van, hogy megtaláljam a vőlegényemet. Mindenre számítottam, csak erre nem. Sergio tudja a legjobban, mennyit szenvedtem Fernando miatt, mégis idehívta. Nem értem, miért csinálja ezt velem. Miért akar nekem fájdalmat okozni...