Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Epilógus

"Ami régen nehéz volt, most könnyű, mert itt vagy velem. És ami régen könnyű volt, most könnyebb veled."

~ Grace Klinika c. sorozat

Fernando Torres

Marbella, 2018 július

Elcsigázottan nyitom ki szemeimet az általam nemrég vett nyaraló egyik hálószobájában, ahova kíméletlenül sütnek be a reggeli Nap sugarai. Nehézkesen ülök fel, tagjaim még el vannak gémberedve, amin egy nyújtózással próbálok enyhíteni, miközben körbenézek a világos színek és sötétbarna bútorok által dominált helyiségben. Szemeim azonnal kipattannak, amint észreveszem, hogy mellettem teljesen üres az ágy. Meglepve nyugtázom, hogy egyedül kelek fel. Kimászva az ágyból, magamra kapok egy melegítőnadrágot és egy fehér pólót, majd beletúrva hajamba, a szeretett nő keresésére indulok.

Először a gyerekek szobáiba nézek be, hátha valamelyikben találom meg az általam keresett személyt, ám itt sem járok sikerrel, ugyanis a gyerekek sincsenek sehol. Ezt követően veszem csak az irányt a földszint felé. Gyorsan szelem a lépcsőfokokat, hogy a konyhát, a fürdőszobát és a nappalit is szemügyre vegyem, de körbenézve bennük, egyik helyiség sem rejti a családomat. A teraszra vezető ajtót, amit a nappalin keresztül érhetünk el, azonban nyitva találom, éppen ezért arra veszem az irányt. Kilépve a fapadlóra, meg is pillantom a gyerekeket és gyönyörű feleségemet. Hanyagul támaszkodom meg a korláton, ami a teraszt körbeveszi, úgy figyelem az eseményeket. Gyerekeim fáradhatatlanul fogócskáznak a parton, a barna hajú nő pedig kissé távolabbról figyeli őket. Olyan, mint egy védőangyal, aki csak azért létezik, hogy megóvja őket a legapróbb karcolástól is. Tekintetét egy pillanatra sem veszi le róluk.

Megmosolyogtat ez a látvány. Legszívesebben örökre így maradnék, hogy ezt magamba szippanthassam. Mert hiába vagyok híres focista, hiába nyertem meg annyi címet csapataimmal, nincs ahhoz fogható érzés, amikor láthatom a családomat. Ilyenkor tudom igazán, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ez az én helyem. Mellettük.

Ellökve magam a korláttól, lassan indulok meg a teraszról a tengerpart irányába, ami házunk mögött található. Fél éve vettük ezt a házat, hogy legyen hova menekülnünk a nyilvánosság elől, és nem bántuk meg a vásárlást. Nem ér fel semmihez a nyugalom, ami itt körbevesz minket. A környéken kevesen laknak és ők is el vannak foglalva a maguk dolgával, így nem foglalkoznak velünk, aminek kifejezetten örülök. Madridban nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Emiatt pedig jó néha elmenekülni a kíváncsi tekintetek elől. A bajnokság végeztével pedig ki is használjuk ezt a lehetőséget. Emellett, amennyire lehet, próbáljuk védeni a srácokat a média elől, hiszen nekik is jár a normális gyerekkor, ezért egyre többször jövünk el ide. Itt könnyebb távol tartani tőlük a nyilvánosságot.

Lábaim nemsokára puha homokot érintik, nekem mégis egyetlen célom van. Senki nem vesz észre, ahogy feléjük sétálok, éppen ezért könnyedén lepem meg a nekem háttal álló nőt, akinek csípőjét gyengéden karolom át, ezzel vonva őt ölelésembe. Közben apró csókot lehelek nyakhajlatába, aminek hatására érzem, hogy megborzong, de még jobban belesimul az ölelésembe. Egyik kezemet közben mellkasa elé vezetem, így húzom őt közelebb magamhoz.

- Jó reggelt! Felébredtél? - Csilingelő hangját hallva, boldogság jár át, mialatt kezeit az enyémekre helyezi és arcát félig felém fordítja. Érdeklődve figyel engem, én pedig nem győzök betelni a szépségével. És itt nem csak külsejére gondolok. Ez valami egészen más. Megmagyarázhatatlan. Valami olyan, ami belülről fakad. Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, mikor tavaly nyáron feleségül vettem őt egy szűk esküvő keretein belül, ahol csak a közeli rokonok voltak jelen.