Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Tizedik fejezet

"Annyira szeretlek, hogy csak azt akarom, hogy boldog légy - még ha ebben nekem nem is lesz részem."

~Hosszú utazás c. film

Camila Fernández

Madrid, 2015 május

Három hónap telt el a meccs óta, és ezalatt teljesen megváltozott minden körülöttünk. Hihetetlen most itt állni ezen a szép, napsütéses, tavaszi napon: a közös szobánkban, mely a közös otthonunkhoz tartozik. Miután a nőgyógyászom megerősítette a hírt, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, úgy döntöttünk, nincs miért tovább várnunk az összeköltözéssel, hiába nem vált még el a csatár a feleségétől. A vajszínű falak között, a fekete bútorokkal és a hatalmas franciaággyal felszerelt helyiségben végre igazán otthon érzem magamat.

A falra felfúrt tükör előtt az egész alakom kirajzolódik, kezeim pedig akaratlanul is a hasamra tévednek, ahol egy új élet növekszik, s ez a tudat hatalmas mosolyt varázsol az arcomra. Még nem sok látszik a terhességemből, én mégis azt érzem, hogy teljesen megváltoztam. Végre tudok ismét szívből mosolyogni, mert boldog vagyok.

Fernando éppen edzésen van a csapattal, én pedig most már csak itthonról dolgozom. Az újság szerkesztőségébe csak ritkán kell bejárnom. Amióta a szőke támadó tudomást szerzett az állapotomról, úgy kezel, mintha porcelánból lennék, ami bármikor összetörhet. És hiába próbálom megnyugtatni, nem engedi, hogy megerőltessem magamat, s noha ez megmelengeti a szívemet, néha idegesít is egyben. Azonban amíg Ő mellettem van, addig ez a legkisebb problémám, hiszen tudom, hogy csak védeni próbál.

Kilépve a szobából, végigsétálok az emeleti folyosón, hogy aztán a lépcsőn óvatosan lépkedve, a nappaliban találjam magamat, ahol a focista két kis csemetéje tartózkodik éppen, akik ezt a hetet velünk töltik. Mivel Nando edzésen van, ezúttal én vigyázok rájuk, amit szívesen, ugyanakkor kissé félve vállaltam el. Leo csendesen játszadozik a kisautóival, amelyek szanaszét hevernek a puha, fehér szőnyegen. Vele könnyen megtalálom a közös hangot, hiszen még nagyon kicsi és nem ért semmit a kialakult helyzetből. Ugyanakkor Nora felhúzott lábakkal, csendesen mered maga elé a barna kanapén. Szinte árad belőle a szomorúság, ami érthető, hiszen a közel hatéves kislány már képes felfogni a körülötte történő dolgokat és biztos vagyok benne, hogy megviseli a válás. Pont ugyanúgy, ahogy én is dacoltam, mikor az én szüleim váltak el. Csak én már idősebb voltam, egy tinédzser, mikor a szüleim úgy döntöttek, nem bírják tovább egymás mellett, így könnyebben fogadtam el a döntésüket, még ha nekem is meg kellett vívnom a saját harcaimat közben. Ezeket végiggondolva, hirtelen ülök le a leányzó mellé. Azt hiszem, ideje pár szót váltanom vele, mert nem akarom, hogy tovább őrlődjön magában. Még az is jobb, ha kiadja magából az érzelmeit, minthogy magában tartsa azokat.

- Elmondod, hogy mi a gond? - Próbálom kedvesen megközelíteni őt, majd óvatosan simítok végig a hátán. Nora viszont távolságtartóan reagál és megremeg az ijedtségtől, ahogy megérintem őt. Érdeklődve figyelem őt, illetve várom a válaszát a kérdésemre.

- Nem akarom. - Nemlegesen rázza a fejét, én pedig mélyen belül számítok erre a reakcióra, ugyanakkor bánt, hogy nem tudok elég közel kerülni hozzá. Hogy ennyire ellenséges velem. Valahol megértem őt, hiszen az okot látja bennem, amiért a szülei már nem élnek együtt, mégis fáj ez nekem. Fernando mellett a gyermekei is ugyanolyan fontosak számomra. Nem csak azért, mert édesanya leszek én is, hanem mert tudom, hogy a focistának mennyit jelentenek ők ketten, éppen ezért én is azon vagyok, hogy nekik a lehető legjobb legyen. - Nem vagy az anyukám! - Mérges szavai tőrt szúrnak a szívembe, noha nem várnám el soha, hogy az anyjaként tekintsen rám, hiszen már van anyukája. Egyszerűen csak bánt a tehetetlenség.