Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Nyolcadik fejezet

"Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz."

~Cassandra Clare

Sergio Ramos

Madrid, 2015 február

Fáradtan kocogok vissza a pálya egyik végéből a másikba, várva arra, hogy az ellenfél kapusa kirúgja a labdát, hogy ismét játékba kerülhessen a fehér bőr. A Santiago Bernabéu lelátói csordultig vannak a rajongókkal, akik csak azért jöttek el ide, hogy minket lássanak a városi rivális ellen, a madridi derbin. Hangos füttykoncert rázza fel a levegőt, ami nem meglepő, csalódást keltően játszunk, az eredmény pedig hűen tükrözi ezt, hiszen már kettővel vezetnek a Matracosok, és még közel sincs vége a mérkőzésnek. A legrosszabbkor jött a mélypontom.

Az elmúlt egy hónapban nem találtam magamat, és ez talán most sincs másképpen. Hálás lehetek a csapattársaimnak, akik tartották bennem a lelket, amikor élni sem volt kedvem. Beletemetkeztem az edzésekbe, viszont azok sem tartottak örökké, és fájdalmas volt minden egyes nap szembesülni azzal, mennyire üres és otthontalan az a ház, amióta egyedül élek benne.

Kemény, fájdalmas leckét kaptam az élettől, elvégre nem gondoltam volna, hogy az fog elárulni, akit a legjobban szeretek, de ez valahol törvényszerű, vagy egyszerűen csak ilyen az én szerencsém. Vegyes érzések keringenek bennem, az egyik felem mindennél jobban gyűlöli, a másik felem viszont annál jobban szereti őt, még ezek után is. Pedig megcsalt, gondolnom sem lenne szabad rá, de ebben a percben is Camila jár a fejemben.

Vajon mi lehet vele? Hogy van? Ő is annyira szenved, mint amennyire én? Vagy már régen összejöttek Fernandoval és most ketten együtt nevetnek azon, mekkora idióta voltam? Erre a gondolatra ösztönösen ökölbe szorul a kezem, a helyzet pedig csak rosszabbodik, amint felfogom, hogy az előbb említett szőke csatár közeledik felém a labdát vezetve maga előtt.

Szerencsére a középpálya időben reagál erre, így kénytelen továbbadni a játékszert, azonban továbbra is figyelnem kell rá, ezért követem őt a kapu elé is, ahol próbálom védeni a területemet. A védelmünk visszahúzódik, ám nem számítunk arra, hogy az ellenfél egyik játékosa egy pontos passzal juttatja a kapunk felé a labdát. Látva Fernando reakcióját, aki határozottan ugrik fel, hogy elfejelhesse a kerek eszközt, én is ösztönösen rugaszkodom el a talajtól, hogy ebben megakadályozzam. Nincs az az isten, hogy hagyjam betalálni a meccsen. Azonban arra egyikünk sem számít, hogy a bőrből készült játékszer mindkettőnk mellett egyszerre suhan el, így elkerülhetetlenné válik az ütközés, fejeink pedig hangos csattanással érnek össze. Leérve a földre, rögtön térdre rogyok a hirtelen rám törő fájdalomtól, azonban én még szerencsésebben megúszom az esetet, mivel a spanyol csatárt a földön fekve találom magam mellett, teljesen eszméletlenül.

Amint észreveszi a játékvezető a problémát, azonnal felénk szalad és behívja az orvosi stábot, ami azonban megdöbbent, hogy felém egy piroslapot mutat fel. Egyből talpra állok, hogy számon kérhessem a bírón, miért döntött így, azonban a csapattársak próbálnak távol tartani tőle, mielőtt teljesen elveszíteném az irányítást magam felett. Közben az ápolók hordágyon viszik le a csatárt, ami kissé megijeszt. A távolból még hallom, ahogy a sárga pólós férfi teljes meggyőződéssel magyarázza valamelyik társamnak, hogy szerinte szándékosan fejeltem le a támadót ráadásul mindezt tiszta gólhelyzetben a tizenhatos előtt. Pedig erről szó sincsen, noha szívesen bevertem volna már a képét, de ilyen mélyre nem süllyednék le. Végül lehajtott fejjel, szégyenteljesen ballagok le a pályáról, elfogadva ezzel a sorsomat, amelyet a közönség nem néz jó szemmel, és hatalmas füttykoncert közepette adják a játékvezető tudtára az általuk érzett igazságtalanságot.