Hajnali láng [Sergio Ramos & Fernando Torres ff.] - Befejezett

Negyedik fejezet

"A szívünk önálló életet él. Olykor olyasvalakit szeret, akit nem kéne, máskor pedig azt gyűlöli, akit szeretnie kéne. Megzabolázhatatlan, akár a tengeri tajték vagy a tűz lobogó lángja. Sosem fogsz tudni uralkodni felette."

~ A.O. Esther

Camila Fernández

Madrid, 2015 január

A következő nap egy része viszonylag gyorsan eltelt, délelőtt megírtam a cikkemet, illetve a vőlegényem társaságában próbáltam kipihenni a tegnapi nap fáradalmait. Csupán feküdtünk az ágyban összebújva, nyugalomban. Azonban tudat alatt minduntalan máshol jártam, és ez csak rosszabb lett, miután a védő elment az edzésére. Egyedül maradtam a kavargó gondolataimmal. A kezemben a gyűrt, megviselt cetlit szorongattam, viszont fogalmam sem volt arról, mit kezdjek vele. Tudtam, hogy az eszemre kellene hallgatnom, és ki kellene dobnom a kukába a papírt, hogy még véletlenül se foglalkozzak vele, ám a szívem azt súgta, hogy ott a helyem. Mennem kell. Különben soha nem leszek képes lezárni a múltat és újrakezdeni az életemet. Ehhez pedig muszáj beszélnem a csatárral, még utoljára a szemeibe kell néznem, hogy búcsút inthessek neki, hiszen hamarosan férjes asszony leszek, és nem léphetek így házasságra senkivel sem, tele titkokkal, ki nem mondott félelmekkel. Így esik meg, hogy miután autóba ültem, fél órás hosszúságú vezetést követően most zavartan állok egy külvárosi társasház egyik negyedik emeleten található lakásának ajtaja előtt, arra várva, hogy annak tulajdonosa ajtót nyisson nekem. Közben az agyam menekülő üzemmódba kapcsol, és már éppen azon lennék, hogy minél gyorsabban elfussak a helyszínről, amikor a zár kattan, az ajtó pedig kinyílik. A csatár megdöbben, amint felfogja, hogy vele szemben állok. Elmosolyodom a látványán, ami egy laza sötétkék melegítőbe alsóba és egy fehér pólóba öltözött, feldúlt tekintetű csatárt takar, akinek szőke tincsei kócosan merednek az ég felé. Régen mennyire szerettem így látni őt, mikor közel sem volt olyan tökéletes. Előjöttek a hibái és ettől sokkal emberibbnek tűnt a számomra.

- Hát eljöttél. - Zavartan túr bele a világos hajába, rontva annak amúgy sem rózsás helyzetén. Valószínűleg ő maga sem számított arra, hogy eljövök, ennek ellenére mégis itt van, holott nem ez az otthona. Sejtésem szerint ez a menedéke, ahol egyedül lehet, elvégre neki is szüksége van néha a magányra, ahogy mindenki másnak is.

- Bemehetek, vagy itt fogjuk egymást bámulni reggelig? - Érdeklődve, némi éllel a hangomban teszem fel a kérdésemet, aminek hatására végre észhez tér az elbambultságból.

- Persze. - Szélesebbre tárva az ajtót, bebocsátást enged a lakásba, aminek puritán berendezése kicsit sem lep meg. Tipikus hely lehetne ez akármelyik egyedülálló férfi számára, ami furcsa érzéseket ébreszt bennem, elvégre a mögöttem sétáló személyre közel sem illik ez a szó.

A konyhában található bárpult egyik magasított székén foglalok helyet, és érdeklődve pásztázom körbe a modern felszereltségű helyiséget, mígnem a tekintetem a focistán akad meg, aki lazán a konyhaszekrénynek dőlve, figyel engem. - Megkínálhatlak valamivel? - Végül a kínosnak ígérkező csendet ő töri meg, amitől kissé megkönnyebbülök, ugyanakkor továbbra is feszélyez a közelsége.

- Nem, köszönöm! - Illemtudóan felelek. - Miért hívtál ide? - Hogy aztán előrébb terelve a dolgokat, végre a lényegre térhessünk. Minél előbb el akarom hagyni ezt a lakást, lezárva egy olyan fejezetet az életemben, aminek a végére már régen pontot kellett volna tennem, és csak az én gyengeségemnek tudható be, hogy eddig nem sikerült ezen túllépnem.

- Csak beszélgetni akarok. - Rántja meg a vállait nem törődöm módon, ám minden pillanatban magamon érzem a tekintetét, még akkor is, miközben látványosan kezdem el bámulni a családi képeket a pult végében, melyek felhőtlen boldogságról árulkodnak.