A parancs kötelez /felfüggesztve/

Untitled Part 3

Pár pillanattal ezelőtt, szörnyű hibát követtem el. Megcsókoltam valakit, akit akárhányszor meglátok minden alkalommal felkavar. Vagy ha jobban tetszik, akkor összezavar. Az arcára nem ült ki a düh-pedig biztos hogy mérges volt-és semmilyen más érzelem. Sosem tudom leolvasni róla hogy mi jár a fejében, pedig annyira szeretném, ha csak egyszer végre kimutatná mit is érez valójában.

-Kérdeztem valamit, katona!-hangját kicsit felemelte....szóval tényleg mérges.

-Uh...É-én csak-dadogtam zavartan. Nem tudom mit kellene kitalálnom...A hadnagy nem hülye, és nem hisz el akármit. Nincs időm kitalálni valamit, mert azzal csak rontok a helyzeten.

Nagy levegőt vettem, és visszaültem az ágyra. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hajamba túrtam, és fájdalmas arccal néztem combjaimat.

-Miért nem válaszolsz nekem?!-mondta ingerülten, mire megszorítottam az ágyon lévő lepedőt.

-Miért?....-kérdeztem elhaló hangon, inkább magamtól, mintsem tőle-Mert....Összevagyok zavarodva..-szorítottam meg barna tincseimet.

-Ugyan már...Miért mo-

-Hát nem érti meg, hogy nem tudok választ adni?!-szakítottam félbe mondatát heves fellángolásommal-Fogalmam sincs, hogy maga mit gondol rólam, hogy mit miért csinál. Abba a hitbe tart engem, hogy én vagyok az emberiség utolsó reménye, de tényleg csak ennyi?! Ha az apám jóvoltából nem lennék félig szörnyeteg, akkor ugyanúgy csak egy...katona lennék?-amilyen hévvel indult mondatom eleje, olyan gyorsan váltott át önmarcangolásba. A kérdések, amiket minden egyes nap felteszek magamban, most kimondtam...És féltem a fálasztól.

A hadnagy csak csöndben halgatta kirohanásomat, majd mikor feltettem utolsó kérdésemet, felállt a székéről. Odasétált hozzám, ingemnél fogva megragadott, kissé felemelt, majd gyomorszájba térdelt. Könyökével közvetlenül a gerincemre mért egy találatot, mire felordítottam. Az ágyra lökött és mintha...undort láttam volna az arcán, de nagyon erőteljesen. Nem gondoltam volna, hogy az első érzelem amit tisztán látni fogok rajta, az az undor lesz, mégpedig irántam.

-Ha még egyszer ilyen hangon mersz beszélni a feljebbvalóddal, nem csak simogatást fogsz tőlem kapni-tekintete mint mindig, most is szigorúan vetült rám...Nem bírom már.

-De én csak...-fordítottam el róla a fejem. Hevesen vettem a levegőt, és számon pár nyálcsepp is kifolyt.

-Nagyon naív vagy, Eren....-sóhajtott fel, majd ő is leült az ágyra. Hátát homorította, és könyökével combján támaszkodott. Még egy pillanatra sem nézett rám.

-Én...Minden egyes alkalommal, mikor meglátom...-szemeimet alkarommal eltakartam. Már normálisan vettem a levegőt...Szerintem ha nem gyógyulnék ilyen gyorsan, nagy baj lett volna ebből. Biztos, hogy valami kárt tett a szerveimben-Boldog vagyok, és magányos mikor nincs sokáig a közelemben. Sok kérdésem van, amit fel akarok tenni, amikre választ akarok kapni. Önző vagyok...és felelőtlen. Az a titán is azért kapott el, mert csak arra gondoltam, hogy ha egyedül megölök egy rendellenest valami kis elismerést is elérek...

-Ami megtörtént, már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Mi hozzuk a saját döntéseinket, és nem mások. Csupán arra kell figyelned, hogy később ne bánd meg-mély hangja úgy hasított fülemben, mint penge a húsba-Ne tegyél feleslegesen olyat, amire nem vagy képes. Meg fogod kapni az elismerést, de ha így akarod elérni, csak a saját vesztedbe szaladsz.

-...És mi van azzal, hogy maga mellett akarok lenni?....Mi ez? Szerelem?-nevettem el magam, mert még sosem éreztem ilyet, és csak ezzel tudtam azonosítani.

-A szerelem egyik fele nemi vágy, a másik pedig tanár-diák, vagy baráti kapcsolat. Egy ilyen primitív érzelem teljesen felesleges az életben. Nézz csak magadra...Egy érzelmi roncs vagy-kicsit felzaklatott amit mondott...na meg az is, hogy amit érzek csak a szerelemmel tudom összepárosítani.

-Én is nagyon primitív ember vagyok....Primitív érzelmekkel-csupán ennyit válaszoltam, majd nehézkésen, de felültem. Közelebb csúsztam a hadnagyhoz, ő pedig a hangra felém fordult. 

Olyan közel voltam hozzá, hogy szinte magamnak éreztem a lehelletét. Meleg volt és kellemes, nem úgy mint az akitől kapom. 

Nem húzódott el és nem is szólt meg. Így ültünk vagy 5 percen keresztül, mire én még közelebb hajoltam. Számat apró résre nyitottam és már készültem rá, hogy ismét megcsókolom, mikor ő is résre nyitotta a száját, de nem olyan szándékkal mint én.

-Miért akarod másokra erőltetni azt, hogy ugyanúgy érezzenek mint te?-erre a kérdésre nem válaszoltam. Eltávolodtam és elhúzódtam. Még kicsit el is szégyeltem magam.

-"Mi hozzuk a saját döntéseinket, és nem mások" ezt mondta, nem?-motyogtam csendesen.

-Így igaz. És én NEM szeretném, ha folytatnád amit elkezdtél. Ha két mást akaró találkozik, az veszít aki előbb beadja a derekát és alárendeli a másiknak-ezzel felállt az ágyról, majd az ajtóhoz ment, de egy pillanatra-Mikasa és Armin valahol a közelben lehetnek...Keresd meg őket-ezek voltak utolsó szavai, mielőtt becsapta az ajtót, kongó ürességet hagyva maga után. 

Elterültem az ágyon és felsóhajtottam. Komolyan, hogy lehetek ekkora idióta?...Mindent elrontottam. Ha nem csókolom meg, akkor nem lett volna ez az egész. De ha meg nem mondom el, akkor azon kattognék...Talán szépen lassan, választ kapok a kérdéseimre így, hogy most már tisztában van az érzéseimmel.

Halikaaaa :3 tudom, elég sok idő telt el (majdnem 2 hét) de íme, meghoztam. Rövidebb is lett mint a másik kettő, de most csak egy szép kis beszélgetést szerettem volna Levi és Eren között. Remélem élvezted és megérte rá várni. Ha kíváncsi vagy rá, mit hozok ki ebből a továbbiakban kövesd a továbbra is a munkásságom :"3 legyen szép napod.