A parancs kötelez /felfüggesztve/

Untitled Part 9

- Helló, Eren. Régóta figyellek már-szólalt meg a sötétségben egy mély hang, kinek nem volt tulajdonosa.

- Ki vagy te?...-szólaltam meg.

- Nem tudhatod ki vagyok, de én nagyon is jól ismerlek-felelt a hang nyájasan- Már születésedtől kezdve veled élek.

- Akkor...hogy hogy én nem ismerlek téged?

- Elég jelentéktelen vagyok hozzá hogy ismerj, mégis folyton szenvedést okozok neked-a válaszok amiket kaptam zavarosak voltak, és számomra bonyolultak. Nem ismerem ezt a hangot, fogalmam sincs ki lehet. 

- Hárman vagyunk szám szerint, kik az életedet pokollá teszik, de én vagyok az aki leginkább felelős érte.

- Mégis miért teszitek ezt? Nem ártottam nektek-kérdeztem rá, bár hangom úgy hatott mintha jelentéktelen lenne. Elveszett a sötétségben.

- Te teszed magaddal. Szégyen és félelem. Ő az a másik kettő, kik megnehezítik mindennapjaidat-kuncogott.

- Akkor...felteszem ismét a kérdést. Ki vagy te?-hátulról mintha valami megérintette volna a vállamat, de az nem emberi volt. Hideg, nyálkás és kellemetlen. Vállamról nyakamra csúsztatta kezét az ismeretlen, de ahelyett hogy szorítani kezdte volna azt, lassan végighúzta rajta ujjait. Mintha megfagyott volna a bőröm ahol megérintett.

- Én vagyok...-hajolt közelebb, s suttogni kezdett- A remény-nevetett fel, majd eltűnt. 

- Eren, hé, Eren! Kelj már fel!-rázott fel egy ismerős hang.

- Ha? Armin?...-ültem fel- Sokáig aludtam?-fogtam meg a fejem, mert apró fejfájást éreztem.

Várjunk csak...Itt vagyok Armin ágyában és már elég késő van, már be is sötétedett. Körülnéztem. Reiner, Berthold és Connie a saját ágyukban voltak és lefoglalták magukat. Az a lófejű nem volt itt, biztos elcseszett valamit és azért nem jött vissza mert leszidják. 

Homlokomra csaptam, és éreztem hogy a fejem egyre vörösebb lesz. Ki tudja mit gondolnak most rólunk hogy együtt aludtunk...

Aztán beugrott. Mielőtt elaludtam volna....Ó TE SZENTSÉGES ÉG! Amint eszembe jutott mi is volt, felálltam és automatikusan ki sétáltam a helyiségből.

A földet néztem és csak mentem előre, nem láttam merre megyek de nem is érdekelt különösebben. Szerencsésen bele is ütköztem valakibe, és az a valaki Christa és Ymir volt. Pontosabban inkább Christa. 

- Oh, Eren-fogta arcomat két keze közé- Nagyon piros az arcod. Csak nem vagy beteg?-kérdezte aggodalmasan. (SPOILER! Utálom ezt a kétszínű redvát, és mikor ő lett a királynő megütötte Levit és ő meg elmosolyodott. Én meg csak nézek hogy dik, mi a rák ;-;)

Ymir azonnal meglökött, én pedig mondhatni kiestem Christa kezei közül. 

- Fogd vissza magad Yeager. Ha bajod van akkor menj vissza a szobádba és maradj a seggeden, vagy dögölj meg. Nekem ugyan mindegy, de ne gyere a közelünkbe mert még Christa is elkapja a nyavalyádat.

- Nem vagyok beteg! Jól vagyok. Csak ki szerettem volna kicsit menni-sóhajtottam.

- Akkor menj ki, minket pedig kerülj el-nézett rám Ymir a szokásos "kedves" tekintetével. Nem ellenkeztem, hamar el is mentem a közelükből. 

Mikor kiértem, már kicsit hideg volt, de már nem akartam visszamenni a dzsekimért(?) szóval kerestem egy helyet ahol leülhetek, és mikor megtaláltam le is ültem rá.

Felhúztam lábaimat és átöleltem őket. Csak bámultam magam elé a sötétben. Nem igazán tudom mihez kezdjek. Csak arra tudok gondolni milyen rossz ember vagyok. Tipikus, imádom magamat sajnáltatni. 

Egy pillanatra lehunytam a szemem és kifújtam a levegőt amit eddig bent tartottam. Hallottam hogy valaki mellém sétál, majd leül mellém. Nem tudom ki lehetett az, de nem is nagyon érdekelt. 

Az idegen fejét a vállamra hajtotta, én pedig felsóhajtottam és kinyitottam a szemem hogy szépen megkérjem hogy hagyjon magamra. De meglepetésemre...a hadnagy volt az.

Szemei előre néztek, én pedig nagyon szorongtam és akaratom ellenére is folyton őt bámultam. Végül elnéztem a másik irányba, és félénken felemeltem kezemet hogy vállára tegyem, de ő megfogta a csuklómat és visszahelyezte oda ahonnan indult.

- Ne érj hozzám csak úgy szabad akaratodból. Ne legyél önző, Eren-mondta ezt úgy, hogy továbbra se méltóztatott a szemembe nézni, ami kicsit feldühített. Persze meg se mertem szólalni, mert amikor meghallom a hangját akaratom ellenére is elhallgatok. 

Így szótlanul ugyan, de együtt néztünk előre a sötétségbe. Nem tudom meddig voltunk így, de nem is ez a lényeg. Csak azt akartam hogy ez örökre így maradjon és reménykedtem benne hogy ez nem egy álom.....Remény...értem már miért ő okozza a legnagyobb szenvedést nekem.