Stay // Szomszédok 2. Évad // Befejezett

16. rész

*Kate szemszöge*

- Tudod, hogy nem úgy gondoltam!- kaptam Hunter karja után, aki meggyötörten nézett rám.

Nem igazán jöttek mostanában össze neki a dolgok.

Sokat veszekedtünk az utóbbi időben, nem sok mindenben értettünk egyet, Christine, az anyukája, azt akarja, hogy hazaköltözzön egy időre, ő ment is volna szívesen, de valahogy kötelességemnek éreztem, hogy Becca mellett maradjak, hiszen Jacob még turnézik, és Becca, bármennyire is akart, nem ment vele.

Egyet viszont nem felejtek el az utóbbi időből.

Hunter és én... Nos igen. Megtörtént. Megtörtént, amire végre rászántam magam és igen, odaadtam Hunter Rowlandnek két hete azt, amit soha senki nem fog visszaadni nekem.

Rebeccát viszont nem hagyhattam magára. Egy gyerek nem egyszerű feladat.

Pár nappal ezelőtt Hunter felvetette, hogy mi lenne, ha itt hagynánk a sürgő-forgó LA-t és Miamiba költöznénk, a régi házamba, az anyukájával szemben.

Én erre, kisgyerek módjára, elrohantam a tengerpartra, gondolkozni.

Aztán egy napra rá megkérdezte megint. Én meg nem tudtam mit válaszolni. Nem azzal volt a bajom, hogy visszaköltözzünk, hanem túl sok volt az emlék. Nem vagyok benne biztos, hogy bírnám.

Nem tudom, hogy tudnék- e uralkodni a sírásomon, vagy minden akaratlan pillanatban a nevelőszüleimre gondolnék.

- Nem akarok odaköltözni.

- Jó, felfogtam! De a mimikádból, meg a testbeszédedből már rég leszűrtem.- kapta ki a bőröndjét a szekrényből és a ruháit kezdte beledobálni.

- Most hova mész?- rémültem meg teljesen.

- Hova? Anyámhoz!

- De, Hunter ne csináld ezt!- elpityeredtem. Ennek az egésznek nem így kellene történnie. Minden olyan tökéletes volt eddig, most meg, most meg mint az őrültek háza.

- Miért ne? Mondj egy okot, hogy ne menjek el!- vont fel a szemöldökét mérgesen.

Csendben álltam, mert tudtam, hogy semmi olyat nem tudnék neki mondani, ami maradásra bírná.

- Látod?- nevetett fel idegesen.- Semmi. Pedig én egy, sőt, kettő tucat dolgot fel tudnék sorolni, ha arra kerülne sor, hogy el akarnál menni!

- Igen? Azt szeretnéd, hogy mondjak valamit?- háborodtam fel.

- Igen!- már szinte kiabált.

Már szinte sírtam.

- Én, én vagyok az okom! De látom, én nem vagyok neked elég jó ok, hogy maradj!- sírtam.

Kikerült engem, maga után húzva a bőröndöt.

- Maradj!- a könnyeim csak gyűltek a szememben és patakként folytak az arcomon.

Hunter szó nélkül otthagyott a szobaajtóban, sírva.

Hirtelen kegyetlennek találtam a sorsot, ami összehozott minket, ám üresnek is éreztem magam, hisz az utóbbi években Hunter képezte a másik felem. Ő volt a lelkitársam és nem utolsó sorban a vőlegényem is.

Órákig az ágyon ülve, hátamat a támlának vetve gondolkoztam.

Hol rontottuk el?

Vagy már az elején el volt átkozva a kapcsolatunk?