Minden ami fénylik

Hidegvér- 2.rész

Teljesen megnyugodva éreztem magam, tudtam hogy életem utolsó perceit élem éppen meg. Az emberek többsége úgy tudja, hogy lepereg az életed a halál elött, de az én monoton életemből egy percet nem láttam magam elött, csak arra tudtam gondolni hogy ha újrakezdem teljesen máshogy alakítanám a sorsomat. Viszont tudtam, hogy sosem kezdhetem újra már. Még egyszer szembenéztem John Holtal majd lecsuktam szemem és vártam türelmesen, azonban a pisztoly lövése helyett harangokat hallottam megszólalni a távolban, amire John felfigyelt és kiküldte a két emberét hogy megnézzék mi történt, és pár másodperc múlva John is felrohant otthagyva engem a pincében. Nemsokat gondolkoztam, gyorsan kaptam az alkalmon hogy talán mégis lessz esélyem újrakezdeni az egészet, a vér mint a hegy oldalán lezúduló vizesés úgy lüktetett ereimben és probáltam minden erőmmel valahogy kibogozni magam a kötélből. Éreztem egy csavar fejét amely a fába volt beleütve és probáltam beleakasztani a kötelet hogy hátha könnyebb lenne elszakítani azt. Pár probálkozás után sikerült és elszakadt a kötél, gyorsan kiszabadítottam a lábaimat és rohantam fel a lépcsön remélve hogy senki nem vesz észre.

A nap ahogy a szemembe sütött hunyorítani kezdtem és csak lassan nyertem vissza annyira a látásomat hogy láthassam mi is történik. Döbbenetemre egy ember sem volt sehol a látomezömön, így rohantam amennyire gyorsan csak tudtam az erdő felé. Az erdő szélén megáltam egy pillanatra és visszanéztem hogy hol is voltam éppen fogságban. A pincelejárat mellett állt egy kis templom, lángok borították a tetejét és én csak örvendezve kulcsoltam össze kezem és imádkoztam Istenhez hogy köszönöm amiért tüzet küldött templomára.

A nap melegét éreztem az arcomon amikor felébredtem. Már kezdtem megszokni a forditott világot magam körül, bár már nem éreztem a lábaimat annyira elvoltak zsibbadva. A madarakon küvöl semmit nem hallottam vagy láttam, tudtam ha nem jön valaki hamarosan értem akkor itt halok meg egy fán logva, és nem ugy ahogy azt tenné az ember a legnagyobb bánatában.
Egy árnyékot pillantottam meg nem messze tölem, már gondoltam halucinálok de mikor közelebb ért tökéletesen láttam hogy kinek az árnyéka. Mezitláb állt az avarban, állatbörből készült nadrágot és kabátot viselt, fejét szinesebbnél szinesebb tollak borították, aranybarna haja kandikált ki a tolla alól amely a vállára simúlt és egészen leért a háta közepéig. Egy nő az, indián nő. Megakartam szólalni de annyira kivolt száradva a szám hogy nemjött ki egy hangsem rajta. Az oldalán levö késhez kapott és elvágta a kötelet minek már egy napja a rabja voltam. Felkeltem a földről és elém tartotta kulacsát, nem gondolkoztam hogy mi lehet benne, gyorsan beleittam, ivás közben rájöttem hogy jobb volna bemutatkoznom.
-Jack Eastwood vagyok, jelentettem be halkan és meghajoltam elötte majd vártam hogy ő is bemutatkozzon.
Nem szólt egy szót sem igy nem tudtam hogy értette amit én mondtam, intett a kezével hogy tartsak vele, és abban a pillanatban el is indult az erdő sürűje felé, természetesen vele tartottam. Hajtott a kiváncsiság és különben sem akartam visszamenni és folytatni az unalmas életemet, kalandra vágytam.