Shadowhunters Percek

9 Perc *Malec AU*

Egy perc. Néha egy örökkévalóságnak érezzük, néha még egy percnek sem. A helyzet teszi függővé, ki hogy érzi.

Alexander szerint egészen sok tud lenni, főleg ha már hatodszorra mondják be, hogy a vonatod késik. A kora reggeli hideg, szeles peronon csupán pár Bronx-i üldögélt, kómásan, dideregve. A tavasz még csak pár hete kezdődött, és az idő kiszámíthatatlan volt. A fiú már bánta, hogy nem a vastag kabátját vette fel, de hát nem volt mit tenni, összébb húzta magán a vékony szövetkabátot, és megpróbálta nyakát minél jobban a gallérja mögé rejteni.

Szeretett reggel korán indulni. Alig lézeng néhány ember rajta kívül, azok is túl fáradtak, még ahhoz is, hogy a szemüket ne csak résnyire tartsák nyitva. Csend van, a nap lassan kel fel, és ő csak élvezi, hogy nem kell a vonaton két órát nyomorognia. Lassan kezdi megszokni azt is, hogy az 5:10-kor induló vonat 5:35-kor fut csak be és természetesen mindig csak egy percet késik. Már ha az ember eltekint tőle, hogy az egy perc az hatvan másodperc és nem ezerötszáz.

Az óra nagymutatója épp akkor hagyta el a hetest, amikor a vonat az állomásra gördült. Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. Alexander felkelt a padról és edzőtáskáját vállára véve, elindult szokásos helyére. A beugró két, egymással szemben lévő széknek adott helyet, köztük keskeny, négyzet alakú asztal, akár egy sakktábla, üveg vette körül, épp annyi helyet hagyva a plexi és az ülések között, hogy a sporttáskája elférjen. A szemben lévő szék még üres volt. Mindig üresen hagyják neki. Még hét megálló.

A vonat lassan, döcögve indult útnak és ő fülhallgatóját bedugva, lehunyt szemmel várta, hogy megérkezzen A megállóhoz. A lejátszási listán öt zeneszám volt csak. Mindegyik Coldplay. Ez is miatta van.

Ez is csak egy szokásos hétfőnek indult, de valami más lett belőle. Valami új. Alexander fülében tombolt a basszus, feje az ülés háttámlájának döntve, szemei lehunyva, karjai az ölében, lábai összekulcsolva a szemben lévő ülés alá nyújtva. A vonat a hetedik megállóhoz ért és mikor elindult, lábakat érzett a sajátjai mellett. Jobb szemét résnyire nyitotta, végigmérte a vele szemben helyet foglaló, valamivel idősebb, felzselézett szinte feketehajú fiút, majd méltatlankodó hangot hallatva visszacsukta. Mindig egyedül ült. Talán egy perc se telt el és megérezte, ahogy finoman bokán rúgják. Kelletlenül kivette a fülhallgatót, de szemeit csukva tartotta továbbra is.

- Mit hallgatsz?

- Leisure.

- Azt hittem, te inkább Coldplayes vagy.

- Milyen?

Az idősebb fiú arcán apró félmosoly játszott, elővette telefonját, majd az asztalon áthajolva, kivette a fiatalabb füléből a fülhallgatót és a sajátját beledugva beindította kedvenc számát.

A második szám felénél járhattak, amikor a vonat lassulni kezdett és ő csak annyit vett észre, hogy a zene megszűnik. Kinyitotta a szemét és még pont elcsípte a sötétbarnahajú kacsintását, majd eltűnt a tömegben és a szemben lévő ülés árván nézett vissza rá. A vonat három megállót tett csak meg, mióta felszállt, és már ment is tovább.

Alexander még bámulta egy ideig az üres széket, majd visszadugta a fülhallgatóját, bekapcsolta a zenét és visszacsukta szemeit. Még másfél igen hosszú órát kellett utaznia, hogy elérje Sheepshead Bayt.

Másnap nem találkozott a fiúval, majd a rákövetkező két napban sem. Amikor pedig már épp elfelejtette volna, egy péntek reggelen ismét megérezte a lábának simuló hosszú, vékony, de izmos lábakat. Az idősebb nem mondott semmit, csak kivette a fülhallgatóját, beledugta a sajátját és elindította neki azt a három számot, amit összeválogatott arra az esetre, ha újra látná.

A harmadik szám is a végére ért, és mire a vonat megállt, már a sajátja volt a fülében. Kacsintás és az idősebb már el is tűnt a tömegben.

A rákövetkező három héten így zajlottak a hétfők és a péntekei. Nem tudta, hogy hívják, hány éves, dolgozik-e, vagy még ő is tanul, csak azt, hogy szereti a vanília és cédrus keveredését és a zenei stílusát.

Majd másfél hónap elteltével megtudta a nevét is. Magnus Bane. Úgy csengett a szájából, mintha maga Harry Potter mutatkozott volna be, csak helyesebb kiadásban.

Aztán egy szerda reggelen Magnus leült vele szemben és a harmadik megállónál nem vette ki a fülhallgatót a füléből. Se a tízediknél, se a tizenötödiknél. Csak amikor Sheepshead Bay-be ért a vonat. És amikor Alexander az ajtóhoz lépett, valaki megfogta a kezét és vele együtt leszállt.

Magnus volt az. És az a jól ismert kacsintása. Majd amikor Alexander egyeteméhez értek, besétált vele és nem engedte el a kezét. A terembe érve a padig ment vele, ott rákacsintott és a pódium felé indult. És Alexander megkapta az összes, fel nem tett kérdésére a választ. Ő volt az.

Akiről annyi ideje álmodott, éjszakákon át ébren forgolódva kattogott, a mosolyával kezdte a napot és a csókjáról ábrándozva fejezte be.

Ő volt az. A Professzora. Magnus Bane.

Majd amikor vége lett az óráinak, elhívta randizni.

És ő egyszerűen csak magához húzta és megcsókolta.

És most itt ül és várja, hogy a sötéthajú felszálljon. 3 hónap együtt töltött 9 percei után, mától másfél óra jut. Majd egy egész nap.

A vonat megállt, és Alexander várt.

Majd az ajtó bezárult és a szék üres maradt.

Az egyetemen nem látta és nem értette mi történt.

Majd másnap újra várt és a szék ismét üres volt. Ahogy az elkövetkezendő két napban is.

A telefonra nem válaszolt és az egyetemen se mondtak semmit.

És eljött az ötödik nap. A péntek. És ő egyre idegesebben várt. Ha most nem, hát soha.

A vonat megállt. Alexander csukott szemmel várta, hogy újra érezze, amint lábaik összesimulnak. És a vonat tovább indult, de a szék üres volt. Alexander arcán egy könnycsepp futott végig. Szemeit még mindig összeszorítva tartotta, majd megérezte, ahogy egy puha kéz letörli arcáról a nedvességet. Félve nyitotta ki jobb szemét, majd meglátta a felzselézett hajú, mosolygó arcú fiút.

Alexander magához szorította, majd amikor elengedte, megkönnyebbülten mosolygott fel rá.

Magnus kacsintott egyet, majd megfogta a kezét, és megcsókolta.