Shadowhunters Percek

5 év *Jimon*

5...4...3...2...1... Robbanás. Simon repül, Jace próbál a keze után nyúlni, de nem éri el.

- Simon... - Jace torkaszakadtából ordít, és a fiú testét nézi a homokban, a híd lábától tíz méterre. Jace a híd még meglévő pillérjén kapaszkodott a víz fölött. Az egész teste tele vágásokkal, combján a nadrág szétszakadt, az anyag még meglevő darabjai cafatokban lógtak rajta sebeit alig takarva. Karjai fáradni kezdtek és ujjai elkezdtek lecsúszni a hideg vasról. Alec és Izzy még a démonnal harcolt, Jace kezdett rosszul lenni, ahogy a démon mérge végigáramlott a testén és hirtelen a levegőben volt. Érezte ahogy a teste a vízbe csapódik, de nem volt ereje a felszínrejutáshoz. Szemei lecsukódtak, és a sötétség jótékony nyugalma magába fogadta.
Clary húzta ki a vízből, majd Alec és Izzy segítségével visszajuttatták őket az intézetbe.

Jace lüktető fejfájással ébredt, majd rögtön ugrott is ki az ágyból, hogy megkeresse Simont. De hiába futkosott mint egy őrült, a sápadt bőrűt sehol nem lelte. Isabelle épp akkor jött ki a gyengélkedő ajtaján, frontális ütközést okozva ezzel kettejüknek. A szőke zilált hajú srác kétségbeesett fejjel kezdte rángatni a lányt; mondja meg hol van Simon. Isabelle próbálta összeszedni magát, hogy elmondja mi történt, de Jace nem bírta kivárni. Mire megszólalhatott volna, a másik már az ajtó túloldalán volt, ahol döbbenten vette tudomásul, hogy szerelme mozdulatlanul fekszik az ágyon, sápadt bőre zöldes árnyalatú volt, karjain az erek kéken világítottak. Jace soha nem látott még ilyet ezelőtt. Óvatosan közelített a fiatalabb fiú ernyedt testéhez és gyengédén kezébe vette a másikét. Simon nem lélegzett és ez felettéb rémisztően hatott mindenkire, mert mióta ivott Jace véréből, fura dolgok történnek vele. Mint most is. Simont harc közben megmarta egy démon, ami alaphangon nem árthatott volna neki, de a napjárók létezése is csak legenda volt idáig. Már megszokta, hogy ez a tökkelütött szereti véghez vinni a lehetetlent. Jace agya ezerrel pörgött, majd leállt és csak bámulta őt. Egyetlen szó visszhangzott az agyában.

NEM
NEM
NEM
NEM VESZÍTHETEM EL...
MÉG NEM, NE MOST, NE VEDD EL TŐLEM KÉRLEK, NE!

A szőke hajú nem mozdult, csak mereven állt és szorította a Napjáró kezét.
Majd számolni kezdett.
5...4...3...2...1...
A fiú fölé hajolt, majd finoman az ajkaira illesztette sajátjait és minden idegszálával arra koncentrált, hogy meggyógyítsa. Jace testén a rúnák egymás után izzottak fel, majd egyre erősebben világították meg arany fényükkel a szobát, míg végül már senki nem bírta nyitva tartani a szemét. Aztán hirtelen sötét lett.
És Simon teste fehéren kezdett világítani. Úgy ragyogott, mint a legsötétebb égen a csillagok.
Majd szép lassan halványodni kezdett, amég teljesen sötét nem lett minden. A levegő mintha megfagyott volna, senki nem mert megmozdulni, úgy érezték, ha most valami meggondolatlant cselekednek, az univerzum összedől és Simon meghal.
A fiú még mindig mozdulatlanul feküdt, aztán a tüdeje megtelt levegővel és mielőtt Jace kifújhatta volna az övében rekedt levegőt, Simon résnyire nyitott ajkai közül fekete füst szállt fel és a melkasa újra visszasüllyedt, de most végleg.
Jace mostmár hangosan is megfogalmazta, amit eddig csak magában mantrázott.

-Nem! Ne ne ne ne neee, kérlek Simon ne csináld ezt, ez nem vicces hallod? Fejezd be a játékot és nyisd ki a szemed! Hallasz engem? Nem vagy vicces, Simon! SIMOOON... - torka szakadtából ordított és ütötte a másik mellkasát, majd ráborult és csak zokogott. Simon bőre újra fehér volt, szemfogai visszahúzódtak és már az erei sem látszódtak, de nem mozdult többé és nem lélegzett. Meghalt.

Isabelle óvatosan az árnyvadász mellé lépett, gyengédén megfogta a vállát és megpróbálta arrébb húzni. Jace felemelte a fejét és Isabelle láthatta azt a mérhetetlen fájdalmat a szemeiben, amit még soha senkiében. A szőke fiú még utoljára megcsókolta a másik vöröslő ajkait és kimenekült a gyengélkedő ajtaján. Húga hiába szólongatta, a tetőig meg sem állt. Amikor felért, csak nézett bambán, megsemmisülve a brooklyni éjszakába és minden fényben az Ő szemének ragyogását vélte felfedezni.

Elment. Itthagyta őt egyedül és már soha nem jön vissza. Nem fogja megölelni és a nyakába bújva mélyen magába szívni az illatát. Nem fogja megcsókolni, fogaival az ajkait karcolni vagy játékosan harapdálni. Nem fogja magához húzni a takaró alatt és nem fogja édesen a nevét suttogni reggel, hogy ugyan keljen már fel és nem lesznek többé Ők, csak ő és a magány.

Alec csendben lépdelt a korláton támaszkodó sráchoz. Tudta, hogy valami baj van, amikor hirtelen a szívébe hasított a fájdalom és a parabatai rúnája úgy izzott mint még soha ezelőtt. Megállt mögötte, Jace felé fordult és az idősebb láthatta, hogy szemeiből patakokban folynak a könnyek. Magához ölelte és szorította, ahogy csak tudta. Alec biztos volt benne, hogy Simon fel fog épülni, ezt a kis vakarcsot soha nem lehetett elpusztítani és már akkor tudta, hogy egy nap több lesz egy koslató kiskutyánál, amikor megjelent, hogy megmentse Claryt. Bebizonyította annyiszor, hogy bízhat benne, hogy több, mint egy vámpír, egy napjáró, vagy csak egy barát, hogy a csapat tagja jóban, rosszban. De erre még ő sem volt felkészülve. Nem számított rá, hogy egy egyszerű hétköznapi csatában elveszíthetik. Túl erős volt ő ehhez.
És most mégis megtörtént a lehetetlen. Simon meghalt. És Alec tudta, egyszerűen csak érezte, hogy ez a seb, soha nem fog begyógyulni Jace lelkében. Neki örök helye marad ott és senki nem fogja onnan kitörölni.

Jace a kezében tartott képet nézte. Ők volt rajta. Önfeledten vigyorogva. Homlokuk összedöntve, ajkaik alig pár milliméterre egymástól. Az ölebén tartotta, karjai a nyaka körül, lábai a derekára fonódva. Az első évfordulójukon készült a kép, éppen öt éve. Három nappal az akció előtt.
Épp egy sikeres küldetésről jöttek vissza, amikor Jace felkapta és hirtelen megcsókolta Simont. Romantikusabb dolgokat tervezett arra a napra, de azok az idegesítő démonok nem bírtak a picsájukkal és muszáj volt közbelépniük, mielőtt kivéreztetik az egész emberiséget. Simon hirtelen kapcsolt és amint szétváltak az ajkaik azok közé suttogta a bűvös mondatot, épp amikor Jace is.

"Boldog évfordulót!"
"Szeretlek"

Jace csak vigyorgott és mégegyszer megcsókolta. Majd vaku villant és a két lány visongatva ájuldozott, hogy mennyire édesek.
Jace csak megforgatta a szemét és a szobájuk felé vette az irányt. Három nappal később az intézet riadójára keltek fel. Mindenki az irányítóba sietett és Alec már lázasan keresett, tervezett, mi lehet a probléma. A démonok újra feltűntek és újabb hét holttestet hagytak hátra. Clary portált nyitott és amint átértek rájöttek, hogy itt nem egyszerű démonokról van szó. Valaki irányította őket és nem puszta jókedvből gyilkoltak. Szervezett támadás volt és ellenük szólt. Az egész csak azért volt, hogy odacsalják és kivégezzék őket. Kivártak, majd az első mozdulatnál támadtak. Ütés ütést követett, és amikor Simon rosszul mozdult, az egyik démon megmarta a szíve fölött. Egyre nehezebben küzdött és ezt Jace is észrevette. Futott felé és még időben lökte arrébb egy újabb döfés elől, azonban arra nem számított, hogy a mögüle támadó démonnak sikerül majd megmarnia. Elvesztette az egyensúlyát és a híd korlátján átborulva az egyik tartópillérben sikerült megkapaszkodnia, majd egy lila energiagömböt látott öt másodperc múlva becsapódni és robbanás. Alec egy démont rántott maga elé védelemként, Clary pajzs rúnát használt, míg Isabelle egy kocsi romjai mögé bújt el. És Simon teste a levegőben volt. A fiú még eszméleténél volt, mert próbált a hídban megkapaszkodni, de nem volt elég erős és az ujjai lecsúsztak a fémről. Jace próbált utána nyúlni, de nem érte el.

Öt éve már, hogy elveszítette őt, de azóta sem volt képes elfelejteni azt a napot. Tisztán él a fejében minden egyes képkocka, mintha beleégett volna. Öt éve már, hogy csapzottan és lihegve ébred fel minden egyes éjjel, és Simon névét üvölti.
Mert nem tudta megmenteni.

Öt év telt el azóta, hogy megfogadták.

- Azt mondtad, együtt öregszünk meg...