a fekete vár

Prológus

Egészen másképpen képzeltem el az esküvőmet. Az nem kifejezés, hogy mennyire nem így! Fehér rózsák mindenhol, a hegedűsök valamilyen kellemes - mások számára épp giccses - andalító zenét játszanak, amitől a könny is kicsordul a szemeimből. Viszont boldog mosollyal az arcomon sétálok be a templomba, miközben édesapámba karolok. Az ő szemeiben is könnyek csillognak és végtelenül büszke rám. Az ő egyetlen, kicsi lánya végre férjhez megy. A templomban kevés ember van, főleg a szűk családi kör tette tiszteletét, de több ember nem is kell. Az oltárhoz érve lassan a kedvesem elé lépek. A fehér, csipke fátyolon át felmérem tökéletes vonásait, jelenléte megnyugtat, kezemet finoman megszorítja míg a pap belekezd a ceremónia szövegébe..

Na, én így képzeltem el.

Most az oltár előtt állva kétségbeesett pillantásokat vetettem az első sorban helyet foglaló szüleimre. Csalódott, fájdalmas pillantásokat kaptam viszonzásul. Tekintetem végigjárattam a násznépen. Valamilyen kapaszkodó után kutattam, hátha egy régi barát, ismerős arca megbújt a tömegben, de újra azokat a savanyú képű embereket láttam, mint eddig is. Pedig az egész templom tele volt! Kell, hogy legyen itt valaki, aki bátorítást nyújt és megnyugtatja a lelkivilágom.. Az előttem álló férfi hirtelen a kezei közé fogta a fehér, csipke kesztyűbe bújtatott kezem, de olyan gyengén tartotta, hogy egy bágyadt szellő se sok az is szétkaphatott volna minket egymástól. Sírni lett volna kedvem, de erre már az előző este összes óráját felhasználtam, így most mint egy száradt kóró úgy álldogáltam a férfi előtt.. aki majd a jövendőbeli férjem lesz. Nem volt ám csúf, bár jóval idősebb volt nálam, olyan tekintélyes korú és méltóságos meg magasságos.. még mindig idegesen harapdáltam az ajkaim amiatt, hogyan is nevezhetném őt. A jövendőbelim túl szívélyes kifejezésnek tűnt. Túl kedvesnek és érzelemdúsnak. Ami erre a férfira itt előttem biztosan nem volt jellemző. De legalább nem volt zsarnoki tekintete. Csak komoly.. komor.

Felsóhajtottam. Hát tényleg ez lett. Beletörődtem a sorsomba, a szüleim akaratába, akiknek ez a nap se jelentett többet, mint akármelyik másik. A pap csak beszélt szüntelenül, mígnem találtam egy pillantást. Nem épp az volt, amit kerestem, de legalább már nem csak a fásultság ütközött ki az arcomon, hanem megjelent a harag egy kis gyilkolásvággyal karöltve. Lord Devon foglalt helyet közvetlenül a herceg jobb oldalán és kárörvendő pillantásokat küldött felém. A gyomrom fordult egyet már csak a látványától is. Ő épp nem volt egy unalmasnak nevezhető alak , csak annyi volt a rovásán, hogy kibírhatatlan volt, félelmetes, beképzelt, fellengzős és mellesleg ő juttatott engem ide. Legalábbis benne volt a keze, ezt biztosra vettem. Egy elégedett mosolyt küldött felém, kihúzta magát ültében. Kezemmel kicsit erősebben kapaszkodtam leendő férjem kezébe, miközben azon merengtem hogy fojtanám meg ezt az istenátkát akár egy kanál vízben. De ha attól nem dobja fel a talpát, akkor a kanalat dugom fel az orrába! Ettől máris jobb lett a kedvem. A pap végre az utolsó sorhoz ért, de még volt egy fontos kérdés, amit minden esküvőn fel kellett tennie minden kis paráználkodó legnagyobb bánatára.

- Ha a jelenlévők közül bárki tudomással bír olyasvalamiről, amiért ők ketten nem egyesülhetnek a házasság szent kötelékében, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké! - öreg volt már, kissé nagyothalló is, a fogaival az ínyét szívogatta, mintha valami cukorka lenne a szájában. Türelmetlenül fészkelődtem. Már hogy lenne akárkinek tudomása arról..

- Nekem atyám! A kisasszony több alkalommal velem hált!

Azt hittem, hogy csak képzelődtem. Bár a hang tulajdonosát nagyon is felismertem, de iszonyodva mértem fel alakját, ahogy felemelkedett ültéből. Lord Devon volt az.