My lovely guardian

555

A hangos zenétől szétment a fejem, el akartam menni, de tudtam, hogy tartozom Atsynek. Nem akartam cserben hagyni. Bár...talán Jacket már én érdeklem és akkor nyert ügyünk van és nem kell semmit tennem. 

Benyomultam a tömegbe és rengeteg embert megkérdeztem, hogy nem látták-e Atsyt, de senki sem tudta hol van. Kezdtem kétségbeesni, reméltem, hogy nincs semmi baja. Arthurt sem láttam sehol, lehet, hogy együtt vannak valahol. 

Úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Megmondom Atsynek, hogy félig teljesítettem a rám bízott feladatot. Lehet, hogy örökre megharagszik rám, de én akkor sem kerülhetek közel senkihez annyira, amennyire Jackhez kellene... 

Levettem a magassarkú cipőt, amit kölcsönbe kaptam és egyszerűen csak otthagytam a ház előtt, az udvaron.Végre teljesen szabadnak érezhettem magam. Hirtelen sírni kezdtem... Tudtam, hogy ez azt jelenti: Arthur is sír! Valami baja van! Automatikusan visszamentem a házba, fel a lépcsőn a sötét folyosóra. Az egyik ablak előtt ült összegömbölyödve a zokogástól rázkódott. A könnyek megállíthatatlanul folytak az arcomon, közelebb mentem hozzá és leültem mellé. Erre ijedten felkapta a fejét és megpróbálta letörölni a könnyeit. Aztán közelebb hajolt hozzám és elkerekedett szemekkel bámult, valószínűleg észrevette, hogy én is sírok.

- Mi a baj?- kérdeztem alig hallható hangon miközben mindketten szinte zokogtunk. 

Arthur semmit sem felelt, egyszerűen csak közelebb húzódott hozzám és a vállamra döntötte a fejét. Óvatosan átkaroltam és észrevettem, hogy már nem sírunk. Elhúzódott tőlem és rám nézett.

- Ez a legfurább dolog, ami valaha történt velem.- suttogta- Amikor először megláttalak úgy éreztem, mintha már nagyon régóta ismernélek. Azt gondoltam, hogy még kiskorunkból vagy ilyesmi. De akárhogy is próbáltam visszaemlékezni, soha nem találkoztunk azelőtt. Most biztosan idiótának nézel, de úgy érzem, hogy ismerlek téged... Erre most idejössz és te is sírsz. Fogadjunk, hogy nem tudtad, hogy itt vagyok. 

Arthurnak nagyon jók a megérzései, de nem szabad semmire rájönnie! Sokáig csak csendben ültem, várakozó pillantását éreztem magamon. Aztán megtörtem a csendet:

- Ezért viselkedtél velem olyan bunkón?- kérdeztem bizonytalanságot színlelve.

- Nem tudom, egyszerűen csak ijesztő volt az egész. Pedig te semmiről sem tehetsz, én vagyok ilyen őrült! Sky, őszintén nagyon sajnálom! Azt gondoltam, ha nem beszélek veled vagy távolságtartó leszek elmúlik ez az érzés. Rájöttem, hogy ez hülyeség... Lehet, hogy ez nem véletlen, szeretnélek igazán megismerni!

Olyan boldog voltam, mint még soha! Ha egyedül lennék felrepülnék olyan magasra, hogy fentről minden aprócskának tűnjön. Ezt azonban nem tehettem meg, hiszen ott ültem Arthurral, aki várakozóan nézett rám.

- Miért sírtál?-szólaltam meg hirtelen.

- Atsy... Nem vagyok belé szerelmes, nem viszonozom az érzéseit. Erre ma este jöttem rá és el kellett neki mondanom. Rettenetesen megbántottam őt, Sky, annyira sajnálom... Teljesen összetörtem a szívét, de muszáj volt. Nem akartam neki hazudni. Ezután nagyon csúnya dolgokat kiabált rám és azt mondta, hogy többé látni sem akar és, hogy én csak hitegettem.-ököllel a falba ütött- A francba is! Nem akarom elveszíteni az egyik legjobb barátomat!

Azon kaptam magam, hogy sírok. Arthurra néztem, de az ő szemei szárazak voltak. Magamtól sírtam, de belülről ugyanazt éreztem, mint ő. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, hogy ne vegye észre, de nem ment.

- Te jó ég! Sky, mi a baj?- nézett rám aggódva- Annyira lefoglalt a saját problémám...

Túl gyenge vagyok! Szerencsétlen... Egy őrangyal nem így viselkedik.

- Csak megbántott valaki, aki fontos nekem.- suttogtam.

Arthur szomorúan nézett rám, majd megölelt. Abban a pillanatban elszállt belőlem minden fájdalom és már egyszerűen csak boldog voltam.

- Eljössz velem valahova?- mosolygott rám és közben lassan felállt a hideg földről.

- Persze.- feleltem gondolkodás nélkül.

A hátsó ajtón mentünk ki, hogy senki ne lásson meg minket. Nem akartunk senkivel beszélni, csak egymással. 

- Kérlek mondj valamit magadról. Mi a hobbid?-mondta halkan.

Nem tudtam mit felehetnék, hiszen ilyeneken még soha nem gondolkodtam. 

- Szeretek repülni, amikor senki sem lát.

Erre iszonyatosan nevetni kezdett, majd rájöttem, hogy ez nem hangzott olyan természetesnek, mint ahogy elterveztem. Az emberek nem tudnak repülni! 

- Csak vicceltem!- mondtam nevetve.

- Gondoltam... Nagyon jó poén! Gondolom ezt már régen kitaláltad. A neved ég, tehát szeretned kell a repülést és a magasságot, Sky!

Erre nagyon nevettem. Még szerencse, hogy ilyen kreatív, majdnem lebuktattam magam ezzel a kis elszólással. 

- De most komolyan... Mit szeretsz csinálni igazából?- mosolygott rám.

- Azt hiszem szeretek díszíteni, szobákat és mindent, ami olyan üres. A kedvenc tárgyam pedig a hátizsák! Belegondoltál már abba, hogy milyen nagyszerű találmány?- nevettem.

Arthur is nevetett, tiszta szívéből és még egy ideig nem hagyta abba.

- Fantasztikus vagy!- mondta komolyan.

- Neked mi a hobbid?- kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam róla mindent.

- A gördeszkázás, egyszerűen olyankor úgy érzem, hogy teljesen szabad vagyok. Majdnem olyan jó, mint a repülés.- nevetett- Igazán ki kellene próbálnod. Ha akarod majd megtaníthatlak.

- Az nagyon jó lenne!