A szőke alkimista és az irigy homonculus

Negyedik fejezet

Ed végül megtalálta a könyvtárat. Nem is kellett olyan sokáig keresnie, mert miután sikeresen meglelte a földszintre vezető lépcsőt, már nem tartott sok idejébe eltalálnia az általa olyan nagyon keresett helyiségbe. Ahogy benyitott a nehéz tölgyfaajtón, orrát máris megcsapta a bőrkötés, a tinta és a papír semmivel össze nem téveszthető jellegzetes illata. Mikor az ifjú alkimista belépett, szeme-szája tátva maradt, a helyiség ugyanis hatalmas volt, még talán a Központi Parancsnokság terjedelmes könyvtárát is felülmúlta, ami nem volt kis teljesítmény a terem részéről. A padlót sötét színű faburkolat fedte, amelyre sötétvörös színű szőnyeg került mindenféle absztrakt, arany, valamint ezüstszínű mintázattal. A hatalmas ablakokon besütött a nap, a falakon körben hatalmas gyertyatartók helyezkedtek el, a nagyméretű, sötét színű tölgyfából készült asztalon pedig több, jelenleg nem égő lámpás kapott helyet. A székek ülőkéit vörös színű, puhának tűnő anyag borította, Ed pedig azonnal megállapította, hogy bárkié is volt a kastély, igencsak szerethette a vöröset. A hatalmas könyvespolcok, amelyek majdnem a magasan a fiú feje felett levő mennyezetig nyúltak, tele voltak könyvekkel. Voltak ott vastag, ezer oldalas kötetek, voltak normál vastagságúak, valamint egészen vékonyak is. Méretük a nagytól az apróig terjedt, és ahogy Ed nekiindult a sorok között, felfedezte, hogy téma és ábécérend szerint vannak csoportosítva. Voltak tudományos művek a földrajztól kezdve a történelmen át a biológiáig és fizikáig, értekezések, regények téma szerint, versek, balladás kötetek, műelemzések, különféle vallástörténeti kötetek és rengeteg könyv a különféle művészetekről. És nemcsak amestrisi nyelven, de cretai, drachmai, sőt xingi nyelven is voltak ott könyvek. Meg még pár olyan nyelven is, amilyeneket Ed nem ismert fel, pedig jártas volt a különféle nyelvekben, ha nem is beszélte őket. Meg kellett állapítania, hogy a kastély tulajdonosa igencsak széles körben művelt illető lehetett, ha ilyen hatalmas, és változatos könyvgyűjteményt tudhatott magáénak. Szemmel láthatóan, bárkié is volt ez a hely, a tudomány pont úgy érdekelte, mint az irodalom, vagy a festészet. A fiatal alkimista elámult a könyvek láttán, mert még a Parancsnokságon sem látott ennyiféle irodalmat. Igaz, ott leginkább a tudományos művekre szakosodtak, nem az irodalmi művekre. Ed keserűen gondolt arra, hogy Al mennyire élvezné ezt a helyet, hiszen mindig imádott olvasni, és nemcsak a szakirodalmat. Ed bezzeg leginkább az alkímiával kapcsolatos műveket bújta, hiszen módot akart találni rá, hogy visszakapja elveszett testrészeit.

Végül úgy döntött, ideje nekikezdenie a kutatásnak, és megkereste a Tudományos részleget, azon belül is azt kutatta, vannak-e az alkímiával kapcsolatos könyvek. Halványan emlékezett egy könyv címére, amely írt a homonculusokról, és elsősorban azt akarta megtalálni. Az alkímiás könyveket nem volt nehéz megtalálnia, volt belőlük egy rakás szépen sorrendben. Még az "Alkímia kezdőknek" című kötetet is meglelte, és amikor kihúzta a többi közül, egyből elöntötte a nosztalgia. Ebből a kötetből tanultak mindketten Allal, amikor még gyerekek voltak. Ez volt az első könyv, amit a kezükbe kaparintottak, amelynek segítségével az első transzmutációkat végezték. A szőke a szívéhez szorította a könyvet, miközben a szívébe hasított a fájdalom. A könyv túlságosan is az eszébe idézte Alt, a testvérével töltött időket, amikor még mindketten gyermekek voltak, gondtalanok és boldogok, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a végzet milyen borzalmas sorsot szánt nekik. Ed kezei megremegtek, érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét, de nem engedte őket kibuggyanni. Nem engedhette meg magának, hogy sírjon olyasmiért, ami az ő hibája volt. Ha tehette volna, visszahozta volna Alt, de nem mert bevállalni egy újabb humán transzmutációt, amiről tudta, hogy kudarccal végződne. Mert bármit is hozna vissza, az nem az öccse lenne, tudta jól. Egy hibából már alaposan tanult, megfizette az árát. Al elvesztése is az ő lelkén szárad, így úgy határozott, sosem engedheti meg magának, hogy sírjon. És sosem engedheti meg magának, hogy boldog legyen. Bűnös volt, és bár tudta, hogy Al sosem neheztelne rá, hiszen ő mindig mindenkinek megbocsátott, de Ed tudta, hogy ő sosem lesz képes megbocsátani saját magának, ami akkor történt. Sosem érezhet boldogságot, hiszen hagyta, hogy a testvére meghaljon. Ez a bűn pedig örökre nyomni fogja a lelkét, bármi történjen is.