Firkák (-‿◦)

Idő

Felkel. Létezik. Lefekszik.
Felkel. Létezik. Lefekszik.
Felkel. Létezik. Lefekszik.

A szürke napok egyre jönnek és mennek. Emberek születnek, emberek meghalnak, de az idő...az idő csak halad rendületlenül egyetlen percre sem lassítva. Nekem pedig minden egyes perc amit nélküle töltök fájdalom. Először csak a hiánya fájt, de az hogy nem érinthetem, nem szólíthatom és még csak nem is láthatom maga a vegytiszta kín ami felőröl és percről percre épít le. 

-Válassz már, Jongin! 
Kiabálás, könnyek...valahol becsapnak egy ajtót.
A bőrönd kerekeinek hangja a parkettán.
Még több könny.
Fájdalom.
Majd a jótét sötétség ami minden bút feledtet. 

Elment tőlem. Én üldöztem el.  Ő volt a világom és magamat tettem világtalanná. 
Ülök a kávézóban és a csészémben lévő barna löttyöt bámulom.  Utálom a kávét, már az illatától is felfordul a gyomrom, de Ő szerette.

-Gyere már!
Apró kacaj hagyja el édes ajkait ahogy meglátja kétségbeesett arcomat.
-Én aztán be nem megyek...
De a tiltakozásom süket fülekre talál.
-Imádni fogod! -hátra fordul hozzám és széles mosolyát látva megdobban a szívem.
-Csak is miattad. 

A pincérnő lesajnáló tekintetével találom szembe magam ahogy vagy tizedszerre próbálja elmagyarázni nekem hogy zárás van. Tiltakozni akarok, hogy még nem mehetek el, várok valakit.  Az agyam azonban tud már valamit amit a szívem még nem volt képes elfogadni. 
Kifizetem a kávét amit érintetlenül hagytam ott és akár egy élőhalott csoszogok ki az utcára.
Már besötétedett és csak a lámpák fénye világítja meg utamat.  Egészen hazáig kísér egy édes nevetés, de valahányszor körbe nézek mindig csak a kihalt utcákat látom. Őt sehol.

-Annyira szeretlek! 
Szorosan ölelő karok között találom magam és habozás nélkül húzom magamhoz közelebb a hozzájuk tartozó törékeny emberkét, minden felesleges apró távolságot megszüntetve. 
-Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! 
Szemében boldogság ül, és én örömmel ígérem meg neki, hogy mindig csakis az övé leszek.

Az élet más forgatókönyvet tartogatott. A pár hónapig tartó felhőtlen boldogságot követte a gyötrelem, és a könnyek. Az ivásba temetkezten hogy megvédjem magam a külvilágtól, pedig őt kellett volna megvédenem, nem magamat.  Vele kellett volna lennem, nem csakis kizárólag magammal kellett volna foglalkoznom.  De annyira nehéz volt, és az alkohol mindig olyan hamar hozott felejtést.

-Miért teszed ezt velem?  Velünk?  Már nem szeretsz? 
Hangja vádló, de mégsem látok megvetést az arcán, csak szomorúságot. Ahogy rám néz nem azt az embert látja akibe egykoron bele szeretett.  Egy roncsot lát, aki az életre sem képes. Csak felkel, létezik, lefekszik. 

Egy kóbor macska szegődik társamul utam során mely nemsokára véget ér.  Panaszos nyávogását visszaverik a falak. 

-Jongin, válaszolj, kérlek! 
Csak nézek rá. Szólni akarok, elmondani hogy figyelek rá. El akarom mondani, hogy mennyire szeretem. Végül nem teszem.
Könnycseppek gördülnek le orcáján, szeme akár a bánat óceánja. 
Kabátot vesz.
NEM AKAROM HOGY ELMENJ...
Kinyitja az ajtót.
SZÜKSÉGEM VAN RÁD...
Egy utolsó pillantást vet rám.
TE VAGY MINDEN...
És szó nélkül távozik.
MINDEN.

A szél cibálja a kabátom és bele-bele kap a hajamba. Lenézek.
Alattam az autók, mint megannyi apró hangya, száguldoznak.  A bennük ülők is csak végig száguldanak az életen, miközben fogalmuk sincs arról mi hiányzik az életükből. És egészen addig fel sem fogják milyük van, amíg el nem veszítik.
Volt egy barátom, aki a társam volt, aki a családom volt, aki az otthonom volt, aki a menedékem volt. 
Lenézek, és tudom hogy már nem félek.
Utoljára hallom a piszkos kis tarka macska nyávogását. 

-Ég veled!- suttogja az utolsó bőrönddel a kezében.

-A szívem egy pillanatra sem szűnt meg érted dobogni. Ég veled, Oh Sehun!
Hangom felkapja a szél és messzi sodorja. 
Lehunyom a szemem.
Már nem félek.
Ugrom.

*Egy szőke hajú fiú álldogál a frissen ásott sír mellett.  Eső mossa az arcát, de ő csak a sírkövet nézi. Még nem fogta fel.  Még nem hiszi el.  Hiszen az nem lehet,  az nem lehet hogy az ő egyetlen szerelme, az nem, nem, nem lehet... És mégis. Könnyei össze folynak az esővel.  A percek telnek.  Majd az órák is el repülnek. Ajka már lilára szineződött. De nem lehet.
Az eső eláll, az ég kiderül, de a bánat marad. 
A bánat egy heg a szíven.
Örök emlékeztető.
Az idő halad, s meg nem áll.*