Firkák (-‿◦)

Markson

Sercegett a papír. Tollam újra és újra végigszántott rajta, megtöltve a fehér lapot kusza betűimmel. Ahogy írtam kiadtam minden félelmemet és hangot adtam aggodalmaimnak is.
Az érzéseim mát rég tisztáztam egy hosszas beszélgetés keretében magammal. Igen, igen, beálltam a tükör elé és megbeszéltem a hasonmásommal.
Most pedig itt gubbasztok a levél felett melyet neked szánok. Utoljára fogsz majd hallani rólam.
Nem fogom többé látni a mosolyod.
Nem fogom többé a kezedet fogni.
Nem foglak szorosan magamhoz ölelni mikor elválunk egy találkozás után.
Nem leszek itt.
Mint egy gyáva, elmegyek, hogy ne törjek össze a csalódás miatt. Elvégre te is fiú vagy, méghozzá a legjobb barátom. Én mégis szeretlek, ami vétek.
Aláírom a levelet és szépen összehajtogatom. Csak bámulom ahogy ott hever az asztalon a közös fényképünk mellett, ami még az egyik nyaralásunkon készült. Már akkor is rajongtam érted, így is lettünk lekapva. Mosolyogva karolod a vállamat a strandon állva, én pedig pirulva nézem gyönyörű arcodat. Egy külső szemlélő azt hiheti hogy csak leégtem, de az tévedés, mert a közelséged miatt lett az arcom a paradicsom színével azonos.
Elmosolyodom ahogy több közös emlékünk is eszembe jut.
Amikor felmentünk a hegyekbe sátorozni én megbotlottam egy kiálló ágban piszkosul fájt a lábam, ezért képes voltál felcipelni egészen a kepmingig. Mérhetetlenül boldog voltam, miközben nyakadba kapaszkodva csüngtem hátadon. Az egy másik idő volt, amikor felhőtlen, gondoktól mentes életet élhettünk együtt. Akkor még mindent megosztottunk egymással, neked pedig nem volt egy idegesítő barátnőd sem aki mindig a nyakunkon lóg.
Amikor bemutattad nekem az elsőt, valójában a szívemet törted össze, de nem mutattam ezt. Mosollyal az arcomon beszélgettem veletek és néztem ahogy boldoggá tesz téged. Ha másért nem is, de azért örülnöm kellett mert te örülsz.
Az évek teltek neked pedig egyre több és több barátnőd lett, majd már csak futó kalandok voltak az életedben s mindig én voltam az aki az este folyamán összeszedett szemetedet kidobta reggel. 
Észre sem vetted hogy ott voltam neked, s kész lettem volna boldoggá tenni téged.

Borítékba teszem a levelet és ráírom a nevedet.  Hajnalban dobom bele a postaládádba, és nem félek attól hogy még a gépem indulása előtt elolvasnád, hiszen imádsz aludni, így ha nem muszáj délig ki sem kelsz az ágyból. Én akkorra már a fellegek közt leszek, s az új életem felé tartok a régi emlékeimmel. 

A bőröndjeim bepakolva várakoznak az aprócska előszobában, míg az összes többi lényegtelenebb kacatom dobozokba pakolva fog porosodni egészen addig míg a költöztetők utánam nem hozzák őket pár nap múlva, a világ másik felére.
Szívemben félelem vegyül a szomorúsággal miközben magamra öltöm fekete kabátomat, majd nyakamba kanyarítom a tőled kapott sálat.  Elgondolkozva szemlélem magamat a tükörben, amelyből egy reményvesztett ember néz vissza rám.
Kopogás hangzik fel az ajtó felől. Halk, ámde határozott. Biztosan a taxis lesz az, aki már türelmetlen mert az ideje pénz, és nem akar rám tovább várni.
Megforgatom a szememet és kinyitom az ajtót. De nem a taxis az. Még csak nem is a házvezető akinek korábban szóltam hogy majd leadom a kulcsomat.
Te állsz az ajtóban. Szemedben könnyek, kezedben a levelem mely gyűrött s nedvességtől foltos. Hajad, s már maga a megjelenésed is zilált.
,,A taxid itthagyott"-jelented ki, mire félve kérdezem meg miért.
,,Mert megmondtam neki hogy meggondoltad magad, és nem mész sehova"-feleled, én pedig nem értelek.
De te ahelyett hogy szavakkal felelnél, inkább cselekszel.
A kabátomat megragadva húzol be a lakásba, hangos csattanásal bevágva magad mögött az ajtót. Dühös vagy, érzem. Rettegés fog el amikor a falnak préselsz s követelőzve tapadsz ajkamra.
,,Bizonyítsd be, hogy igaz amit írtál "-vágod földhöz a levelem és még meg is taposod.
,,Hogyan?"-kérdezem.
,,Maradj velem, Mark" hangod kétségbeesettnek hangzik, mintha én volnék utolsó mentsvárad.
,,Örökké, Jackson."