Firkák (-‿◦)

Szavak a szélben

Az utca csendjét csak lépteink halk koppanása töri meg a repedezett járdán. Mindketten hallgatásba burkolózunk amióta csak kiléptünk a kórházból.
Ráemelem tekintem, de csak oldalról láthatom arcának sziluettjét, ugyanis elgondolkodva mered előre. Pink tincsei homlokába hullanak. Olyan hosszúra nőttek már, hogy itt-ott szemét is eltakarják. Azokat a gyönyörű szemeket, amik már annyiszor jártak végig testemen, amikben annyiszor láttam már heves vágyat, végtelen szomorúságot, felhőtlen boldogságot vagy éppen teljes zavarodottságot.  Láttam már ahogy kibuggyanak belőle a könnyek, és le is töröltem már azokat.  Csókokat adtam lágy vonalú ajkára, s nem egyszer simítottam rajta végig ujjbegyemmel. 
Szempilláit félárbócra eresztve pillant rám, én pedig állom tekintetét. 
-Miért tetted ezt? 
Hangja érzelemmentesen cseng, ahogy minden egyes szót megfontolva ejt ki, mintha csak ízlelgetné őket.
Nem lepődöm meg kérdésén, sőt teljességgel biztos voltam benne, hogy már jóval korábban felteszi majd. 
-Mert szeretlek. 
Arcán érzelmek sora suhan át.  Döbbenet, zavar, kétely, harag. Nem éppen ezeket vártam.  Teljesen máshogy képzeltem el a pillanatot;  a mi pillanatunkat. Bíztam benne, hogy a nyakamba borul majd és könnyek között mondja el, mennyire régóta vágyott arra, hogy ezt mondjam neki. 
Ehelyett néz rám bambán, míg én idegesen állok egyik lábamról a másikra.
Hófehér kötéseire pillantok, melyek mindkét alkarját elrejtik a külvilág elől, megfosztva őket a borzalmas látványtól.
-Te miért tetted?
Csupán suttogásra telik tőlem, ahogy igyekszem elkapni tekintetét, de kitartóan bámulja cipőjét. 
Ideges vagyok, izzad a tenyerem, és érzem hogy a torkomban keletkezett gombóc fojtogatni kezd. 
Nem szeret.  Hiába volt minden. 
Vér mindenütt.
Egy csapatnyi kisgyerek fut el mellettünk színes kabátjaikban, hangosan kurjongatva. 
Az egész testét befedi. 
A percek telnek, és még mindig várok.
A pulzusa gyenge, és mellkasa is egyre lassabb ütemben emelkedik. 
Végre rám néz, s megcsodálhatom szemeit. 
A penge kicsúszott ujjai közül, s most mintha gúnyosan kacsintgatna rám a ráeső napfényben. 
Szólásra nyitja ajkát, én pedig felkészülök a legrosszabbra. 
Fájdalom mar a szívembe és elkeseredetten térdelek ernyedt teste mellé. 
-Mert szeretlek, Nam.
A mentőket hívom és életemben először Istenhez fohászkodom, hogy ha valóban létezik és tényleg olyan nagylelkű akkor ne vegye el őt tőlem.  Még nem mondtam el neki; hogy mennyire szeretem.
Hangja nem több a leglágyabb szellő susogásánál. Egész testemben kiráz a hideg, arcomra pedig levakarhatatlan vigyor költözik.  Szájának sarkában apró mosoly bújik meg, és legszívesebben ott helyben leteperném amiért pirulva néz rám, teljesen ártatlanul. (Ha rajtam múlik nem marad az sokáig.)
Dereka köré fonom karjaimat, s ő mindenféle noszogatás nélkül bújik közelebb hozzám. 
Szél támad és lesöpri sapkámat a fejemről, hogy aztán hajamba belekapva fejbőrömet cirógassa.  Engem azoban jelenleg csak a saját boldogságom érdekel, akit a karjaimban tarthatok, s akit soha többé nem engedek el magam mellől.
-Menjünk haza, Jin. 
Csókot lehelek homlokára és óvatosan fűzöm össze ujjainkat, hogy ne okozzák neki fájdalmat. 
Újra a kezére pillantok, s a szívem elszorul. 
-Ígérd meg, hogy örökké mellettem maradsz- suttogom félve.
-Ígérem. 
A szívem magasan szárnyalt a felhők felett, egész lényemből boldogság sugárzott ahogy magamhoz húztam hogy végre csókban forrjon össze ajkunk.

Hellobello. 
Na ez...ez gyermekeim nem tudom mi a bánat lett...
╮（╯◇╰）╭
Ilyen hangulatom volt, szóval nézzétek el nekem.  ~T_T~