A szívem másfelé húz [TheVR] [BEFEJEZETT]

4. Fejezet

Annyira furcsa. Egy vasút sínen állok. Pont ott, ahol most körbenézek. Mit látok? Legelőt. Egy végtelenségig érő sín izzpályát. Csak a levegővételemet hallom. Síri csönd van, mintha egy lakatlan temetőben lennék. Felemészt a hallgatás. Nem érzékelem még a szellőt sem, ami mindig össze-vissza lengeti a hajamat. Nem csiripelnek a madarak. Nem él a kietlen rét. Nincs felhő az égen, minden csak kék és zöld. Elkezdek lépkedni a sínek réseiben. Nem lehet soha véget nem érő. Nincs olyan, hogy végtelen. Megyek. A nap melegít. Nem is, már éget. A homlokomon megjelennek az első izzadság cseppek, letörlöm, már verejtékező kézfejemmel. Látok valamit, de messzeségben nem szűröm ki, hogy mi az, de ha jól érzékelem, szintén a sínen van. Valami magas. Gyors léptekkel közeledek felé. Egyre tisztábban látom. Körülbelül akkora, mint én. Egy ember lehet talán. Élesedik a kép. Elképzelésem beigazolódott. Egy személy áll előttem, hátat fordítva. Egy férfi, rövid, fekete hajjal, szürke rövid ujjú pólóban, halász nadrágban és sportcipőben. Beszélek hozzá. Utasítom, hogy forduljon meg. Megindul, mintha nem is hallana engem. Utánaeredek és kiabálok hozzá. Egyszer csak megáll, még mindig hátat vetve. A bal kezét felemeli. Megfordul, közben a kezén mereng. Majd megpillant. Ez az a srác. A presszóból. Először lassan elhalványodik a keze, kétségbeesetten figyeli. Majd az egésze eltűnik. Utána nyúlok, amikor már én is megszűnök.

Arra tértem észhez, hogy egy hideg rongyot szorítanak a fejemhez, ami iszonyatosan fájt. A nevemet ismételgette. Ismerős volt a hang. De mikor kezdtem kinyitni a szememet, akkor bizonyossá vált, hogy tényleg az-az István van felettem, aki a nevemen szólítgat. A hangja kétségbeesett. Óvatosan pofozgatott, hogy térjek magamhoz. Ugyan már előtte józan voltam, de immár szinte teljesen rámeredtem. Ha nem fájna őrületesen a fejem, beleremegtem volna az érintésébe. Még mindig az arcomon "pihent" a keze, közben a szemembe meredt. Mint aki istennőt lát.

- Minden rendben? - szerintem kezdte kínosnak érezni a helyzetet, így elvette a tenyerét.

Épp megcsörrent a telefonom, amikor válaszra nyitottam a számat. Hős megmentőm segített kivenni a zsememből a telefont, amivel én küszködtem. Amint megláttam a nevet, mintha elfehéredtem volna. Tomi hívott.

- Szia. - köszöntem a készülékbe.

- Szia. Nem hívtál. Kezdtem aggódni. Remélem, hogy jól vagy. Ugye minden rendben? Hol vagy? Egyszer már hívtalak, miért nem vetted fel? - bombázott a kérdéseivel, én pedig azt sem tudtam, hogy hogyan válaszoljam meg azokat, vagy figyeljek az összes elhangzott kérdésére.

- Igen, minden rendben. Sajnálom, le kell tennem, sietek.

- Rendben. Szeretlek.

- Én is téged. Szia. - bontottam a vonalat. Amint leraktam a telefont a földre, rögtön Pistire néztem. Mintha elszomorodott volna. Mintha meghalt volna benne valami, de azt nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Olyan elveszettnek tűnt. Hirtelen elfehéredett. Nem hagyhattam szó nélkül, muszáj volt megkérdeznem.

- Hé, minden rendben? Olyan sápadt lettél.

- Igen, persze. Talán, az időjárástól.

Érdekes kifogás, mert már három napja csak süt a Nap. Nem hibáztatom, valamit mondania kellett. Nyílván nem erőltetem, hogy mesélje el a bánatát, nem is ismer. Érthető, hogy nem bízik bennem. Egy kicsit feszült lettem, ugyanis ha csak kicsit, de érdekel, hogy mi jár a fejében. Francba, miért nem Edward Cullen vagyok? Sokkal könnyebb lenne ez a dolog. Akárhogy is, kiderítem, hogy mi zavarja. Még mindig sajgott a fejem, de azért nem felejtettem el köszönetet mondani.

- Köszönöm. - ennyi. Semmi más nem jutott az eszembe.

- Szívesen. Szerencsém, hogy nem hajtottam el, miután kiszálltál.