A szívem másfelé húz [TheVR] [BEFEJEZETT]

13. Fejezet

Nem gondolkodhattam. Egy szempillantás alatt el kellett döntenem, hogy utána megyek és beszélek vele, vagy hagyom elmenni, és egy ideig nem kommunikálunk többet, ő pedig összezuhan. Csapódott az ajtó, mire megugrottam, annyira váratlanul ért az erős zaj. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Álltam ott, és vártam. Menj utána, nem vesztesz semmit. De ha utána mész, akkor még jobban megbántod. Viszont ha nem, bele fogsz őrülni a hazugságaidba. Megtettem az első lépést, és onnantól nem volt megállás. Még megpillantottam kiérve az utcára, hogy a sarkon van, és gyorsan megy. Elrugaszkodtam, olyan gyorsasággal futottam utána, hogy az iskolában sem szaladtam ilyen sebességgel, még ha muszáj volt, akkor sem. Egyszerűen nem érdekelt, a tanárom is letojta az osztályt, meg mi is őt. Alkoholista lett, miután elhagyta a felesége, és rá maradt a két gyerek. Megértem, és nem ezzel lenne a baj, hanem a gond ott van, hogy nem érdekeltük. Nem jegyezte meg a nevünket, leordított, amiért elrontottunk egy feladatot, nemhogy segített volna. De itt más volt a helyzet. Azért rohantam, hogy rendbe tegyek egy kapcsolatot, de lehet azért is, mert magamban akartam rendet rakni. Amint hallótávolságon belül kerültem, kiabáltam a nevét, de ő csak ment tovább. Megragadtam a karját, és magamhoz fordítottam, nem sokkal később kapkodni kezdtem a levegőt.

- Figyelj, sajnálom! Én nem akartam, hogy...

- Mit nem akartál? – emelte fel a hangját. – Nem akartad elmondani nekem, hogy más valakit szeretsz?

- Nem, Tomi, ez nem ilyen egyszerű!

- Akkor milyen, ha nem egyszerű? – ordított. Kitárta kezét és idegességében sarkon fordult, pár lépést tett.

- Megbeszélhetnénk ezt nyugodtan? – éreztem, hogy nedvesség borítja a szemeimet.

- Nem hinném, hogy tudunk ezek után egyáltalán bármit közölni a másiknak– a hangja nyugodtabb volt, inkább letargikusnak mondanám. Csalódott bennem. Én ezt megértem, meg azt is, hogy most nagyon ki van akadva, és rám sem akar nézni. Szerintem ebben a pillanatban teljesen el akar felejteni.

- Akkor nem mondok semmit, csak... – benyúltam a zsebembe, s elővettem a gyűrűt. Elé tartottam, és csak bámultam. – Szeretlek. De nem hinném, hogy boldog tudnál lenni olyasvalakivel, akinek nem tiszták az érzései.

Lefagyott. Szinte tátott szájjal nézte az apró ékszert, és egy hirtelen elmúlt az előbbi állapota. Teljesen megdöbbent, és alig lélegzett. Mintha megláttam volna a szemeiben a könnycseppeket, amik ki akarnak tőrni. Az enyémek már hullottak. Lassan megemelte a kezét, és óvatosan kivette a kezemből, a bőrőmhöz hozzá sem ért, annyira finoman emelte el tőlem. A kezében tartotta, s csak nézte. Alig láthatóan rázta a fejét, miközben skubizta az apró gyűrűt. Elkezdte forgatni és vizsgálni, aztán rám nézett. Megtöröltem az arcom a kezemmel, hogy ezzel megnyugodjak kicsit, s az arcomról is leszedjem a könnyeimet.

- Miért? – motyogta. Erőteljesebben kezdtek ömleni a könnycseppek, feltételezem, hogy már homályosan látott engem. – Én ezt nem értem – felelte már hallhatóbban, s újból a fejét csóválta. Nem tudtam rá mit reagálni. – Melyik volt az a pillanat, amikor nem tettelek boldoggá? – potyogtak a könnyei, és én csak egyre rosszabbul éreztem magam. Számtalanszor elképzeltem ezt a jelenetet, de hogy egy kiakadás után ilyen érzelmek törnek elő belőle, arra nem gondoltam. Emiatt még szomorúbb ez a szakítás. Szipogott, de aztán folytatta: - Azért kértelek meg, mert tudom, hogy mit akarok. Boldoggá akartalak tenni, mert szeretlek. Tudom, hogy – letörölt egy könnycseppet az arcáról – váratlanul ért, de azért tettem, mert... Mert veled akartam lenni. És még mindig téged akarlak. – lépett eggyel közelebb hozzám. Ujjával letörölte a rakoncátlan cseppet az arcomról, és a tenyerét a nyakamra helyezte, kicsit beletúrva a hajamba. – Azt hittem felhőtlen a kapcsolatunk – szipogott még mindig. – Azt hittem szeretsz.