A szívem másfelé húz [TheVR] [BEFEJEZETT]

15. Fejezet

Reggeli napfényre ébredtem, ami a redőnyön át szűrődött be a vékony és sűrű rések között. A váratlanul ért világosságtól hunyorogtam, mi következtében átfordultam a másik oldalamra, s a kezem nekicsapódott Jani buksijának. Szegény meg sem mozdult, aludt tovább, mint akit agyonvágtak. Ahogy a fején koppant a könyököm, kuncogni kezdtem, olyannyira, hogy nevetésbe tört át, emiatt a kezemmel próbáltam befogni a számat, sikertelenül, mert minél inkább ügyelnem kellett a csendre, annál hangosabban kellett hahotáznom, ennek okán felébresztettem Janit.
- Jó reggelt - vigyorogtam.
- Elemedben vagy - ejtett el egy enyhe mosolyt csukott szemmel.
- Nem is érezted?
- Micsodát? - dörzsölte a látószervét.
- Semmit.
Felültem az ágyon, és kilépve az ajtón, a telefonomat kezdtem el keresni. A konyhában nem volt, se a pulton, se az asztalon, visszaérve a szobába az éjjeliszekrényre pillantva sem találtam ott. Ekkor eszembe jutott, hogy talán a fürdőben lehet; ott volt. A tegnapi ruháim tetején, amiket visszavettem, és a levetett pólót a szennyesre raktam. A kijelzőre pillantva nyolc óra múlt pár perccel. Van még két órám munkáig. Arra gondoltam, hogy addig hazalátogatok, megnézem mi van Lolával. Talán még nem megy dolgozni, akkor lesz alkalmam vele beszélgetni. Például... Pistiről. Tudom, nem rég történt - egy napja se -, de előfordulhat, hogy tud róla. Vagyis remélem, mert nem én szeretném vele közölni. Hat hívás és három üzenet jött Tomitól még a tegnapi nap folyamán. Megnéztem, nincs-e lehalkítva a készülékem, esetleg azért nem vettem fel. Természetesen a maximum hangerő az nálam off. De nem ez az első alkalom, hogy nem vagyok elérhető, párszor már előfordult velem, olyankor, amikor pont nem kellett volna. „Szia. Nem veszed fel. Mi történt?" „Jól vagy?" „Aggódom, ha látod az üzenetet, hívj vissza!". Tárcsáztam a számát, de a hölgy közölte, hogy nincs pénz a kártyámon. Sajnálom Tom, én mindent megpróbáltam. Mivel a Wi-Fi jelszót nem kértem el, mobilnetem meg nincs, így bukta az egész. Nem is bánom, ami történt... az nem telefon vagy facebook-téma.
A mobilommal a kezemben léptem be az általam kinyitott ajtó mögötti hálószobájába, Ahol Jani az ágyon hevert majdnem úgy, ahogy elmentem, csak most hanyatt feküdt, egyenesen engem vizslatva, tarkóra tett kézzel. Mintha valami örömlány lennék, akit most rendelt magának. Nem vagyok benne biztos, hogy élesen látott, ugyanis a szemüvege a barna kisszekrényen volt, az ódivatú lámpa mellett.
- Nem gondoltál rá, hogy kontaktlencsét hordj? - ültem le az ágy végébe.
- Próbáltam. De nem igazán jött be.
- És ha megműttetnéd? - Enyhén kuncogott.
- Eszembe jutott már, de nem vágyom rá. Jól érzem magam.
- Mindenhogy jól nézel ki. - Hoppá. Esküszöm nem akartam kimondani. Igen, ez volt az igazság, de ahogy közöltem, rögtön el is pirultam, ő pedig halványan elmosolyodott.
Egyből elvettem a szemkontaktust, s lehajtott fejjel nekiiramodva elhagytam a szobát. Azaz elhagytam volna, mert egy fejvakarással visszafordultam az ajtóból, és próbáltam nem zavarodottnak mutatni magam.
- Jössz dolgozni? - a dadogásom azt üzente, hogy rohadtul nem tudtam nyugodtan kommunikálni vagy akár gondolkodni.
- Nem, kiveszek egy szabadnapot.
- Majd találkozunk. - Ezzel a szöveggel hagytam magára.
Egész úton ezen járt az agyam. Bókoltam Janinak, igen, de mégis furcsa; nem nagyon szoktam ilyet csinálni, és megrémültem a reakciójától - aztán a kellemes néma reflektálás után megnyugodtam -, és saját magamtól is. Tomin kívül még senkinek sem vallottam be, hogy tetszik nekem. Ez eddig is nyilván való volt, de most, hogy én hízelegtem, különös érzéssel töltött el. Ami amúgy nem lenne gond, csak hát... én párkapcsolatban vagyok, méghozzá boldogban. Ezenkívül azon morfondíroztam, hogyha Lola nem tud a barátunkról, akkor csak délután után fogom neki elmondani. Út közben könnyes lett a szemem, s mikor befordultam az utcába, azonnal el kellett hessegetnem a nedvességet a szemeimből, magamat legyezve sikerült, de azért még belülről küzdöttem. Hazaérve, Lola már készülődött dolgozni, nem is, már menetre készen volt. Csinosan öltözködött, egy kék, selyem egyberuhát viselt, fekete magassarkúval és hozzáillő retiküllel. Barátnőm alacsonyabb nálam, de az alkalmi cipő kiegyenlítette a különbséget. Eléggé friss volt, nem látszott rajta a csalódottság, tehát fogalma sincs arról, mi történt Pistivel.
- Szia. Tegnap nem jöttél. Minden okés? - jött oda hozzám és megölelt. Nem voltam rá felkészülve, ezért nem öleltem vissza, de cserébe mikor eleresztett, tettetett mosollyal az arcomon válaszoltam:
- Persze. Ne aggódj.
- Nekem mennem kell - nézett a mögöttem lévő tükörbe, eligazgatta szőke haját, egy utolsó pillantást vetett magán és kinyitotta a bejárati ajtót. - Légy jó - csapta be maga után.
- Te is - suttogtam magamnak, előtört a szememből az a vihar, amit jóbarátom halála okozott. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy elment. Ha én ennyit kesergek miatta, el se tudom képzelni a családja mennyire szenvedhet. Már csak azt vettem észre, hogy a karomon törölgetem a hulló könnyeimet, nadrágomról szintúgy, az arcomról már nem is beszélve. Miért kellett vele veszekednem? Édesanyám jól mondta: "Ne legyél haragban senkivel, mert lehet, hogy többé nem tudsz kibékülni vele."
- Sajnálom, Pisti. Kérlek ne haragudj rám! - szipogtam, és már homályos látásom okából becsukni kényszerültem a szemeimet, s megéreztem két új cseppet végig folyni az arcomon.
Egy újbóli zuhanyzás után kicsit felébredtem, legalábbis testileg. Az elmém olyan, mintha még mindig egy álomban lennék. De azt hiszem kezdek már felébredni, kezdem látni a való világot. Utoljára akkor voltam ilyen rossz passzban, mikor anya meghalt, és másnap muszáj voltam bemenni dolgozni. Egész úton kattogott az agyam, olyannyira, hogy érzetre úgy tűnt, hogy pár perc alatt értem el a kávézóig.Kinyitva a bejárati ajtót, a kis harang felszólalt, amitől a pult mögött álló munkatársam, Kornél, felém fordult, miközben törölgette az egyik poharat. Párszor találkoztunk, általában nem egyezik a munkabeosztásunk, ő csak másodállásban tevékenykedik; de mivel Jani nem tudott velem jönni, gondolom a főnök behívatta.
- Szia - léptem hozzá. - Hogy vagy? - a kötényekhez mentem, s odaérve leakasztottam egyet a fogasról.
- Szia - hatalmas vigyort villantott. - Ahhoz képest, hogy milyen buli volt tegnap, és hivatalosan nem itt kéne lennem, hanem otthon aludni, egész jól - mosolygott. Barna, összeborzolt hajszálai minden felé álltak, biztosra veszem, hogy hozzá nem nyúlt a hajához tegnap reggel óta; pontosan úgy feküdt le, ahogy felkelt: kócosan. De mi tagadás, nagyon jól állt neki. Leginkább a barna szeme miatt.
- Örülök neki - kuncogtam. - Mióta vagy itt?
- Ami azt illeti... - nézett a fekete Ice steel karórájára, s drámaian felhúzta vékony szemöldökét, összehúzta keskeny ajkait. - Lassan két órája.
- És még nem dőltél ki?
- Fogalmad sincs, milyen a fekete ereje - kacsintott rám.
- Igazad van - löktem oldalba. Milyen buliban voltál?
- Házibuli - tette le a tisztára törölt poharat a helyére. - Egy barátom születésnapja. - Aprót bólintottam. - Nyolc előtt hívott a főni, nem-e tudnék bejönni. Mondom: de, persze - elnevette magát, és olyan aranyosan hahotázott, hogy én is megadtam magam -, és amint felültem az ágyon, azt láttam, hogy szanaszét van szórva mindenem, pedig hát nem is nálam volt a parti. Aztán kínok között ugyan, de a körülményekhez képest nagyon gyorsan beértem. - Húzta el mókásan az ajkait.
- Nem vagy semmi.
Megszólalt az ajtó feletti csengő.
Kezdetben nem foglalkoztam vele, de mikor jobban szemügyre vettem, valószínűleg Kornél láthatta a kissé döbbent fejem, mert azt kérdezte:
- Menjek én?
- Nem, köszi, elintézem - minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem őt az igazamról. Ahogy az összes megmozdulásom, úgy a hangom sem támasztotta alá. Miközben mentem az asztal felé, nem remegett a kezem, de nem is látszott rajtam az izgulás. Többnyire. Megálltam mellette, elővettem a csalóka tollamat, mert a külseje kék volt, de fekete színnel firkáltam a cetlire minden egyes alkalommal.
- Jó reggelt! Mit szeretne? - kattintottam az író eszközömmel, addig is foglaljam el magam, míg válaszol. Felemelte fejét a kalapja alól.
- Egy feketét kérek szépen, minden nélkül, Kisasszony - kacsintott rám. Majdnem ott helyben hánytam le a drága bézs nagypapa fejvédőjét. Kinézete undort keltett bennem, de amikor a kacsintás által a szeme körül megjelentek a szarkalábak, és az egyéb pici ráncok, amiben eltűnt az amúgy is apró szeme, ott fordult fel a gyomrom. Még szerencse, hogy nem ettem még mai nap semmit, legalább nem kell aggódnom, hogy holnap táppénzen leszek. Vékony szája mosolyra húzódott, de nem az a kedves mosoly áradott belőle, hanem olyan pszichopata-szerű.
- A fehér lapomra odafirkantottam egy fekete pacát, semmi kedvem nem volt ezek után bármit is leírni, pontosan tudtam mit jegyeztem fel magamnak.
- Még valamit szeretne? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Nem, köszönöm, kedves. - Hál' Isten. Legszívesebben belefojtatnám a kiskanálba. Undorral fordultam visszafelé, s egy lépést téve megláttam, amint az egyik vendég feltéve a kezét, jelez nekem. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha az iskolában lennék, és én volnék a tanár, a vendégek pedig a diákok. Ha így lenne, rendes tanulók lennének. Emlékszem, mennyire utáltam, amikor beüvöltötték a választ. Örülök, hogy tisztelettel vannak felém a vendégek. Egy kicsit eltűnt a rosszkedvem, mikor kikötöttem az asztalnál. Egy család ült a jegenye fapadokon, a szintén fából készült asztal körül. Egy öt-hat éves kisfiú, a kopaszodó apuka, és a negyvenes, rövid szőke hajú nő, aki kért egy pohár szénsavmentes ásványvizet, és a számlát.
Visszatérve a pulthoz, elindítottam kávéfőzőt, utána kiöntöttem a hideg innivalót egy két deciliteres pohárba, azt ráraktam egy üres tálcára. Amíg készült a koffeines ital, végignéztem a vendéglőn: egy hetvenes ember iszogatja a fröccsét, egy anyuka a kislányával, mögöttük üres asztal, utána jön az én emberem; a terem másik felén a család, akikkel az imént beszéltem és ennyi. Mire kész lett a kávé, addig Kornél is megérkezett.
- Hé, mit ártott neked az a kis csésze - reagált a majdnem a tálcára eső pohárkára.
- Semmit. De a vevő annál inkább - öntöttem tele az apró poharat. - Jobbra, a család kérte a blokkot és ezt a pohár vizet. - Nyújtottam át neki.
- Mi a baj a faszival?
- Szerintem perverz. Azt hiszem nyomul.
- Rád ki ne nyomulna? - vigyorogva felkapta a teleírt jegyzetét, s ment teljesíteni a feladatát.
A kész italt kivittem a férfinak, aki csak bólintással és egy gusztustalan mosollyal fejezte ki köszönetét. Micsoda bunkó, még egy 'Köszönöm'-öt sem tud kinyögni a  bajusza alatt. A kecskeszakáll mellé még bajszot is növesztett.
Én sem szólaltam meg, csendben visszakoslattam a pult mögé.
Közben a kollégám is megérkezett mellém. Arcán hatalmas megkönnyebbülés ült ki. Még csak rá sem kellett kérdeznem, magától ecsetelte a fellélegzését.
- Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy elmentek. Ilyen hisztis gyereket még nem láttam. Legelőször, mikor odamentem, a srác elkezdett nyávogni, de szó szerint, olyan magas hangon, hogy majd' megsüketültem, miszerint ő kakaót kér. Ezt fel is írtam, aztán az anyuka meg ellenezte, mert már reggel ivott kettőt. Ez ment még egy darabig, aztán sütit kért, mire majdnem megkérdeztem milyet, utána találd ki, mi volt.
- Már megevett otthon kettőt?
- Majdnem. Már megette otthon az összeset, ami igazából nem is az övé volt, valakinek vitték volna ajándékba, na mindegy, nem lényeg. És ez ment még egy ideig, míg a nő bele nem súgott valamit a fülébe, amitől elhallgatott. Ezzel azt hinnéd, hogy vége, de nem: a férfinak fogalma sem volt arról, hogy mit rendeljen, a feleségét kérdezgette, de rá nem hallgatott. Egyszóval, elegem volt belőlük.
- Ez három szó, de értem - nevettem. - Akkor örüljek, hogy nem voltam itt, ugye?
- Szerencséd volt. Azzal ott mi van? – biccentett a fejével, miközben támaszkodva a pulton rám nézett.
- Egyelőre semmi. Sajnos. Nem is tudom, menjen ki wc-re, vagy kérje a számlát, vagy valamit. De frusztráló, hogy csak ott ül. – Felé pillantottam, és épp engem bámult. Egyből elvettem a tekintetem, és visszafordítottam Kornéléhoz. Azt hittem, Kornél hagyja az egészet a fenébe, ez nem az ő dolga, nem fog foglalkozni vele, de a barna íriszeiben elszántságot láttam, amit nem néztem volna ki belőle.
- Dobjam ki? – pimasz mosoly jelent meg az arcán, majdnem eltűntek az ajkai, úgy összehúzta a száját. Az összekócolt tincsei közül egy a szemébe lógott. Cuki volt. Feldobta a hangulatom, hogy örül a saját ötletének, de még rá gondolnom sem szabadott volna.
- Ne – nevettem szórakozottan.
- Ugyan miért ne? – ellökte magát, és kitárta a két kezét. – Tudod mióta várok erre?
- Nem, de azt igen, hogy nem most fog ez megtörténni.
A kevés ismeretségünk a ellenére jól kijöttünk egymással. Kornél nagyon nyitott volt, amiért örültem, hogy legalább van bennünk valami közös.
- Vigyázz vele, lehet, hogy ő lesz a következő, aki kirabolja ezt a helyet - jelentette ki komolyan, ami miatt megijedtem.
Kirabolták már egyszer? Ki tenne ilyet? Az is igaz, hogy nem egy bevásárlóközpont, de mégis. Nem tűnt olyannak a vénember, mint aki pillanatokon belül elővesz egy fegyvert a táskájából; de ki tudja, mindig azok a leggyanúsabb emberek, akik közönségesek. Elgondolkoztatott a közlése.
- Tényleg kifosztották már ezt a kávézót?
- Nem tudom - rántotta meg a vállát. - De miért ne? Hát tudod, ez egy szűk utca. Miért ne törjön be valaki akár töltött, akár töltetlen pisztollyal a kezében, hogy aztán elvigyen pár százezret? A legjobb! - nevetett. – Tekintve, ha csak el nem kapnak. Akkor cumi.
Kornél mélyen a szemembe nézve mondta e szavakat. Én kíváncsian hallgattam mondandóját, majd fülem mögé tűrve egy hajtincset néztem el válla felett. - Nem tudnám elképzelni, hogy valaki rabolna ebből a kávézóból.
- Még mindig zavar az az alak - jelentettem ki feszengve és kicsit unottan, hogy nem tud lekopni.
- Hát ne nézz oda - tanácsolta. Köszi. Hogy ez eddig hogy nem jutott eszembe?
- Nem nézek, mégis látom a szemem sarkából - kezdtem bosszankodni. Kornél válaszra nyitotta ajkait, de az ajtó fölötti csengettyű megszólalt, és mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket. Két tini jött be, és egyből a pulthoz sétáltak, hozzánk. Hátitáska volt a hátukon. Picit furcsálltam, hogy ilyenkor jönnek, hiszen már rég javában zajlanak a tanítások, de különösebben nem foglalkoztam vele. Volt nekem elég zavaros elmélet elgondolásom. Az alacsonyabb srác megszólalt:
- Szia. Van itt sör? - érdeklődött mély hangjával. Mivel észre se vett engem, úgy gondoltam, kihagyom a köszönést, nehogy már én legyek a kedves. Kornél rám nézett egy pillanatra, amolyan "remek" nézéssel, és mintha azt üzente volna: Majd én elintézem. De ebben nem voltam biztos, így még mielőtt reflektáltam volna, munkatársam megelőzött.
- Van - válaszolta roppant ridegen, amitől akaratlanul is felkúszott a szemöldököm a homlokom közepére.
- Kettő lesz - húzta ki a rongyos, térdig érő farmerjéből az ezrest. A barátja csak szemlélte az eseményeket, ahogyan én is. A csávó platina szőkére festett haja szemébe lógott, mikor újra felnézett, s két ujja között tartotta a papírpénzt; az elé hullott tincseket eltűrte. Nem lett sokkal jobb, de fogjuk rá, hogy mindent tisztán látott, de hogy én nem láttam a másik zöld szemét, az is biztos. - Sopronit. - Tette le a sötétbarna fa pultra.
A beszédéből, már abból, hogy köszönt, kiderült róla, nem egy udvarias személy. Korántsem. Még csak egy "kérek"-et sem tudott böfögni.
- Kérem szépen a személyid - követelte kollégám. Igaza volt, nem nézett ki tizennyolcnak, de még tizenhatnak is alig. Értem ez alatt a szakadt szűk farmert, amit a tizenhatosok hordanak és a hosszú, fehér pólót. Ráadásul festett szőke haj, emós beütéssel. Iszonyú ronda volt a lenövése, már hetek óta nem volt fodrásznál. Az a tipikus mai homoszexuális kinézet, vagy csak ennyire megváltozott volna a divat?! A lányok hordanak szűk farmert, de sajnos egyre több kissrácnál látom ezt a göncöt, ami egyenesen undorító. Viszont a cimborája normálisan volt felöltözve, pont úgy, ahogy szerintem kellene.
Kihúzta a másik zsebéből a személyi igazolványát, s felmutatta, szinte Kornél arcába nyomva. Még felvágós is...
Kollégám intézkedett, kivett a hűtőből egy üveges, fél-literes sört, s letette az asztalra. Már vette elő a bontót...
- Elviszem. És kettő lesz. - Egyáltalán nem érdekelte a tisztelet. Ilyen bunkót utoljára az iskolában láttam, mikor még oda jártam. Az a tipikus mindenkit lenézek, köpök a szabályokra és egyben mindenkire fajta. Kornél valószínűleg elképzelte ahogy lenyomja a torkán az üveget. Legalábbis ezt vettem ki a nézéséből, amikor a mellettem lévő frigóból vette ki a második piát. Letette a másik bontatlan mellé, s elvette a pénzt.
- Nem kell számla, tartsd meg - vette el az alkoholokat a szöszi, s a barátja kezébe nyomta az egyiket. Azzal sarkon fordult, s elindult a kijárat felé.
- Köszönjük - szólalt meg a haver, s bűnbánóan ránk mosolygott. - Sziasztok - sietett a srác után.
Kollégám egy mély sóhajtással engedte ki a feszültséget, s nagyon megörült, hogy elmentek.
- Hogy barátkozhat egy kedves fiú egy atom gyökérrel? - néztem Kornélra, ki csak ráncolta a homlokát.
- Nem tudom. De nem akartam kedves lenni vele.
- Én is így tettem volna. Nem érdemli meg az ilyen, még csak azt sem, hogy rá mosolyogjak - elégedetlenkedtem.
- Pontosan. Nem is adtam volna neki ki a piát. Egyébként... az a vénember akar valamit - biccentett a fejével. - Igazi sunyinak tűnik.
- Ez tetszik. Sunyi - kuncogtam. - Megyek én, talán a számlát akarja.
Odaérve egy hatalmas vigyorral ajándékoztak meg. - A számlát kérem, kisasszony. - Hál'Isten. Végre elmegy. Ez mai nap a legjobb hír, ami velem történt. Megkönnyebbülve kerültem meg Kornélt, s lelkesen emeltem fel a cetlit.
- Elmegy? - mosolygott.
- El se hiszem - vigyorogtam vissza.
- Háromszázforintot kérek szépen - tettem le az asztalra a nyugtát.
- A táskáját az ölébe rakta, s kinyitva az egyik zsebét elővette a pénztárcáját. Fekete lakk borította a szütyőjét, amitől igazán elegáns külsőt vett fel, drágának tűnt tőle.
Kivett egy 'Mátyás király'-t a barna bőr tarsolyából.
- Nagyon köszönöm - nyújtotta felém a kápét; a karjánál feszült a világos színű zakó – nem azért, mert eggyel kisebb méretet vett, hanem korához meghazudtolóan nézett ki. Meglepődve, de boldogan emeltem el.
- Egészségére. - A borravaló miatt felvettem a jólelkű mosolyomat, s iszkoltam vissza Kornélhoz. Elégedetten figyeltem, amint elhagyja a helyiséget.
- Most aztán életvidám lehetsz - indult a vendégek irányába, de még visszafordult: - Én is örülök, hogy lelépett - fülig ért a szája.
Ez után nyugalmasan telt a nap. Négykor el is készülődtem a hazaútra. Csodálkoztam, hogy munkatársam még tett-vett. Egész nap pörög, a teljesítménye kifogástalan. Mindenkivel kedves - kivéve a mai gyereket -, emiatt szerintem soknak is szimpatikus. Ő az a maximalista, akit nem dönt le egy kis előző esti buli. Igazából eléggé meglepett a mai hatékonysága, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól bírja majd. Igaz, nem volt ma olyan kegyetlen nagy forgalmunk, kevesebb volt, mint ami szokott lenni, de így is jól végezte a feladatát.
- Nem mész haza?
- Nem mostanában. Túlórázom. Nem tudom meddig leszek, lehet estig - írt fel valamit a pergamenre.
- Rendben. További jó munkát - köszöntem el.
- Köszi. Szia.
Egy sikátorhoz értem; pont ahhoz, amelyiknél mindennap átmegyek, mióta megtaláltam, úgy két hete. Nem sokan járnak errefelé , eddig csak pár ember jött velem szembe. Elég hosszúnak mondanám, majdnem háromnegyed kilóméter, és tíz perc, mire végig érek rajta. A fülhallgatómat megtaláltam a kabátzsebemben, amit már napok óta kerestem; így bedugtam a fülembe és oly' hosszú idő után végre hallgathattam Halott Pénzt. Nem maximum hangerőre tekertem, de még így sem hallottam a lépteimet, a külvilágot meg főleg nem, egy ilyen szűk utcában. A szokásos normál tempómat most lelassítottam, s dúdoltam a dallamot. Egy refrén éneklését vagy rappet azért nem vállalok be, annyira nem vagyok bevállalós. A Nap nem sütött be, így az árnyékom nem látszott, de tisztán láttam mindent előttem, ha már nem érzékeltem a város zaját körülöttem.
Egyszer csak egy rongyot éreztem a számnál, a szememet eltakarták. Próbáltam levenni az idegen szorítását, de legfőképpen a kendőt szerettem volna eltávolítani, mert be volt áztatva valamibe. Vastag és erős keze volt, nem tudtam leszedni magamról, olyan erőteljesen szorongatta azt az átkozott ponyvát, aminek kellemes illata és édeskés íze volt, ugyanis a számba is került belőle. Sajnos késő volt, azt éreztem, hogy hatra esek, de valami megtart.

Sziasztok! Amint ígértem, hoztam a következő részt! Mit gondoltok Kornélról? Mi lesz Bekával?
Rengeteget késtem, sajnálom, remélem a mennyiség most kielégített. A következő már készülőben van. Hagyjatok nyomot! A kövi részben találkozunk! 😉

By: Cleo