Legjobb barátok örökre? (Jungkook FF) - BEFEJEZETT

Prológus

Megkezdődött a nyári szünet. A virágok már rég kinyíltak, de még mindig pompáznak a cseresznyefa virágai. Ez a kedvenc időszakom. Nincs suli, de ott vannak ezek a csodálatos növények, amik csak a nyár közepén kezdenek hervadni. A nap kellemesen sütött, a szél helyett is csak szellő fújdogált. Az iskolának pedig végre vége lett. Mint minden diák én is nagyon örültem neki. És szerencsémre nem kellett egyedül töltenem. Egy olyan személlyel töltöm, aki nagyon közel áll a szívemhez. Sajnos a sulival eléggé el voltunk foglalva mostanában, szóval ezt az időt be kellett pótolni.

Épp egy tál popcorn-nal a kezemben mentem a nappaliba, amikor megpillantottam Őt a kanapén. Na igen furcsa, hogy egy ilyen számomra hibátlan „teremtés" van a nappalimban, de én már megszoktam a látványt. Na jó... nagyjából megszoktam...

Ott ült, izmos karjai várva vártak engem egy nagy ölelésre. Hatalmas, piros pulcsi volt rajta és még a takarón keresztül is láttam eszméletlenül tökéletes combjait. Barna szeme csakúgy csillogott az örömtől. Sötétbarna haja pedig kócosan feküdt feje tetején. Már ráfért volna egy hajvágás. Alig látott ki stílusos frufrujától. Rám villantotta mosolyát, amitől mindenki elolvad. Örültem, hogy vele lehetek. Bár néha áldásként tekintettem rá és volt is miért. Annyi mindent tett értem. Mintha csak az őrangyalom lett volna. Nem lepődtem volna meg, amúgy is olyan, mint egy angyal. Legalább is kívülről.

A kanapén pedig nem más ült, mint Jeon Jungkook, a legeslegjobb barátom. Kedves, sokszor mosolyog gyönyörű, fehér nyuszi fogsorával. Pont, ahogy én, ő is imádja a zenét. Még csak nem is kell közelednie a lányokhoz, mindenki körülötte legyeskedik. Khmm... nem meglepő. Lehet, hogy ez egy fiú-lány barátság, ami itt elég ritka szokott lenni, mégis olyanok vagyunk, mint két testvér. Pont ezért nagyon jól megvagyunk egymás mellett. Még gyerekkorunkban ismertük meg egymást. Csupán 5 évesek voltunk, amikor találkoztunk a játszótéren. És mint később kiderült, szembe szomszédok voltunk.

14 évvel ezelőtt

Éppen nagy nehezen próbáltam visszamászni a csúszdára (igen, mert én ilyen értelmes gyerek vagyok), amikor valaki megszólalt előttem.

-Khm... Bocsi, de le szeretnék csúszni. A lépcsőn kell feljönni. -oktatott ki egy ismeretlen fiú.

-Ha már itt vagyok, vissza nem megyek. -makacskodtam. -Várd meg, amíg odaérek, aztán lecsúszhatsz.

Egy jó ideje szerencsétlenkedtem, mivel sehogy sem tudtam felérni a csúszda tetejére, mire hirtelen elkezdett elindulni a kisfiú.

Ennek nem lesz jó vége. -gondoltam és igazam is lett. Mindketten leestünk a csúszdáról és én a fiú ölében ficánkoltam.

-Ezt miért kellett? Mi van, ha eltörik a bokám? -rimánkodtam.

-Az is csak a te hibád lett volna. Nem a csúszdán kell felmenni. -magyarázott tovább és egyre jobban kezdett idegesíteni. Feltápászkodtam és a fiúra néztem. Fekete haja és majdnem ugyanolyan sötét szemei voltak. Alig lehetett magasabb nálam, de az biztos, hogy vékonyabb volt, mint én. Észrevettem, hogy vérzik a keze.

-Aaaa... kezed. -szóltam kissé ijedve. Odakapta a fejét és tágra nyílt szemekkel nézte a kézfején éktelenkedő sebet. Nem is kellett sok idő, a szüleihez futott és azok aggódva figyelték fiuk magyarázkodását a szipogások között. Eluralkodott rajtam a bűntudat. Bocsánatot kéne tőle kérnem, de ahhoz túl makacs vagyok. Figyelmen kívül hagyva a történteket elkezdtem felmászni a mászókára. Játszottam egy darabig és észrevettem, hogy visszajön játszani a fiú. Próbáltam nem rá figyelni, de mindig hallottam, amikor felszisszen, ha rosszul mozdul. Nem bírtam tovább. Makacsságom félretéve indultam el felé és félénken hozzászóltam.