Nyári szünet

3.rész

- két hónappal később -

Még mindig emlékszem arra a pillanatra, mikor közölték velünk, hogy mehetünk Koreába. Mondanom se kell, hogy aznap este alig aludtunk valamit. A szülők rá nemsokára hazamentek, a lányok pedig nálam "aludtak". Egész este arról ábrándoztunk, hogy milyen lehet ott az idő, milyenek a fák, a tájak. Milyen illatok keringenek a levegőben és, hogy milyen emberekkel fogunk találkozni. Bele se mertünk gondolni, hogy mennyi minden várhat ott ránk.

Ahogy vasárnap este visszamentünk Pestre, az volt az első dolgunk, hogy előkerestük a falinaptárat és számoltunk vissza a vizsga napjainkig. Majdnem minden nap tanultunk, segítettünk a másiknak és napról napra izgatottabbak lettünk. Lassúnak tűnt ez az időszak, mégis olyan gyorsan eltelt.

Eljött a június eleje, a szóbeli vizsgák ideje. Keményen dolgoztunk, reménykedtünk benne, hogy minden a lehető legjobban fog sikerülni.

- Ugye... ti is izgultok? - kérdezte Kari, falfehér arccal.

- Persze hogy izgulunk, de azért rosszul ne legyél, légyszi! - öleltem meg, remélve, hogy megnyugszik kicsit.

- Meglesz, ne féljetek! - lelkesített minket Laura.

- Ti hányra mentek? - kérdezte Niki.

- 10:45. Ti? - kérdeztem.

- 9:50.

- 10:10.

-Dél.

- 11:20. - soroltuk egymás után.

- Nemár, csak én megyek nyolcra? - hüledezett Kari.

- Én 8:15-re megyek, szóval mehetünk együtt. - felelte Klau és bement a szobába a táskájáért. - Jössz akkor?

- Egy perc! - mondta Kari és már hozta is a táskáját és a szendvicsét. - Fighting!! - kiabálta vissza az ajtóból.

- Fighting! - kiáltottuk egyszerre a többiekkel.

Szép lassan mi is elindultunk az egyetemre. Más-más tanszékeken vagyunk, így el kellett köszönnünk egymástól. Még reggel megbeszéltük, hogy aki végez az ír a többieknek egy üzenetet. Mire én bementem már négyen végeztek közülünk.

Igaz, hogy reggel még higgadt voltam, de mire be kellett mennem a tanárok elé... hát akkor bármi mást megtettem volna. Tudtam, hogy sokat készültem, de elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, mintha fel akarna robbanni az agyam, teljes káosz uralkodott a fejemben.

Végül csak be kellett mennem. Megláttam a tanárokat és nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak. Szerencsémre kedvesen fogadtak. Egy év alatt megismertek annyira, hogy tudják rólam, nem vagyok egy hülye gyerek és lusta se (annyira).

Nagyjából fél óra alatt letudtam az egészet, sikeresnek nyilvánítottam. Első dolgom volt írni a lányoknak.

- LÁNYOK! Én is végeztem, egész jól ment! :)

- Gratula! A többieknek fighting! - válaszolta Kari, Teának és Lavinak címezve.

- Igyekszünk! :D - írta Lavi érezhető lelkesedéssel.

Ezután elindultam a büfé felé, ahol összefutottam egy nem kifejezetten jó barátommal. Ahogy megláttam elnéztem az ellenkező irányba, de hatalmas szerencsémre beállt mögém a sorba.

- Na, hogy ment? - kérdezte a lehető legidegesítőbb hangon.

- Egész jól. Neked? - feleltem nem túl nagy érdeklődéssel.

- Tuti ötös lesz. - mondta egy hatalmas önelégült mosoly kíséretében.

- Nyilván... - hál' Istennek pont megkaptam a kért pogácsámat és teámat, így ott tudtam hagyni.

Viszonylag jól kijövök az emberekkel, de őt nem tudom elviselni. Egyrészt gimi másodiktól osztálytársam volt és már akkor sem volt a szívem csücske. Nagy örömömre most is osztálytársam. Falra tudnék mászni tőle. Igazából nem tudom, hogy miért utálom, semmi konkrét veszekedés nem volt köztünk. Szimplán a paraszt stílusa az, amit rühellek. Mindig okoskodik, felvág a gazdag családja, drága ruhái miatt. Az igaz, hogy jó tanuló volt gimiben és most is, de ő abba a kategóriába tartozik, ami az én ellentétem. Én is a jó tanulók közt voltam szinte végig suliban, de én nem vágok fel, nem okoskodok feleslegesen. És többek közt segítek a többieknek. Rá ez nem kifejezetten igaz, még a pasijának se segít.

Kicsit mérgesen indultam el haza. Azt beszéltük meg, hogy mindenki megy haza, ha végzett és ünneplünk. Útba ejtettem egy boltot, ahol vettem rágcsálnivalókat és némi alkoholt. Tipikusan nem azok a részeges lányok vagyunk, akik széthányják a lakást, közben azt sem tudva hol vannak. Amikor elérjük a röhögőgörcsös állapotot abbahagyjuk. Pusztán a még jobb hangulathoz kell.