○GAARA FANFICTION○ Nehéz idők

•2•

- Tehát akkor értsem úgy, hogy te mentettél meg? – kérdezte Kankuro mosolyogva. – Értem. Hát akkor tényleg sokkal tartozom neked.

- Nem akarom megzavarni ezt a beszélgetést – szólt közbe Naruto, akit eddig Kuróék észre sem vettek. -, de meg kéne menteni Gaarát, nem?

- Veletek megyek – ült ki az ágy szélére Kankuro.

- Maradsz a seggeden – nyomta vissza az ágyra Honomi. – Pihenned kell!

- De csak én tudom, merre mentek!

- Utánuk küldtünk egy csapatot, de nem kaptunk semmi visszajelzést tőlük. Nyomuk veszett – intette le Kakashi. – De már gondoskodtam a dologról. Hamarosan megkapjuk az információkat, hogy merre mentek.

- Pakkun? – kérdezte szórakozottan Honomi.

- Ahogy mondod – biccentett a maszkos szórakozottan.

Alig egy óra elteltével végül megkapták az információkat és azonnal útnak is indultak.

Kuro tétovázva nézett Honomira.

- Te nem jössz?

- Ott lesz Sakura és Chiyo nagyi. Nem kellek oda. Vigyázok Kankuróra. – mosolygott a lány kedvesen. – Hozzátok vissza élve.

Kuro bólintott.

- Ígérem, megmentjük.

Honomi idegesen járt fel-alá a szobában, közben le sem véve a szemét Kankuróról, aki aggódva nézte a lányt.

Aggódott és nagyon félt, hogy esetleg már túl késő lesz. Hogy Gaara már halott és az Akatsuki megkapta, amit akart. A Shukakut.

Akárhányszor csak erre gondolt, kirázta a hideg és kellemetlen érzés fogta el. Csak egy kép tudott a szeme előtt lebegni. Gaara holtan.

- Nem zavar, hogy huzatot csapsz? – kérdezte végül a fiú mosolyogva.

- Hogy? Ja, sajnálom – huppant le a székre a lány zavartan.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- És ha mégsem? Késve érnek oda vagy valami...

A lány párás szemekkel nézett a fiúra.

Kankuro bedöbbenve nézte, ahogy az próbál megküzdeni a könnyekkel.

- Honomi, kérlek. Ne rágódj ezen. Próbálj meg pozitívan gondolni a dolgokra – mondta, mosolyt erőltetve az arcára.

- Bárcsak ilyen könnyű lenne, amit kérsz – sóhajtott fel a lány.

- Rendben, akkor váltsunk témát – dőlt hátra Kankuro. – Most vagy először itt, nem? Milyen?

- Hát, sok a homok és a por. Valahogy nem tudom elhinni, hogy ti tényleg itt éltek.

Kankuro nevetve döntötte hátra a fejét.

- Nők. Csak egy kis piszok és máris ketté áll a fejük. Hihetetlen.

- Hé – nézett rá szúrósan Honomi. – Ne feledd, hogy simán megöllek. És azt se, hogy én húztam ki a pácból a seggedet. Úgyhogy én a te helyedben inkább levetődnék a földre és a lábam előtt csúsznék.

- Erre aztán várhatsz – biccentett szórakozottan a fiú.

Néma csendben ültek tovább, ki ki a maga gondolatába merülve.

Kankuro alaposan végignézett a lányon.

Nem sok változást vett rajta észre, talán csak arcvonásait. Kissé beesett az arca a hónapok múlásával, mégis ugyanolyan kisimult és puhának látott, mint megismerésükkor. Nőiesebb is lett kicsivel, de még mindig letagadhatott volna a korából vagy két évet. Egyáltalán nem nézett ki tizenkilencnek.