7 Ways Of Losing You

4.

Ők megmondták, persze, hogy meg. Figyelmeztettek minket, hogy nem lesz jó vége, szóltak, hogy lépjünk hátrébb, de minket nem érdekelt. Csak álltunk a szakadék szélén, a korlátnak támaszkodva, nem értve ezt a túlzott elővigyázatosságot. A távolban a félszigeten álló ház jelzőfénye szakadatlanul világított, figyelmeztetve a hajósokat, hogy ne menjenek túl közel a parthoz. Sosem értettem, mi szükség van rá itt, ezen a mocsárral övezett helyen. Talán nem is a sosem látott hajósoknak, inkább nekünk szólt? Lehet, de mi nem hallgattunk rá. Csak álltunk ott és élveztük a hajunkat borzoló szelet, miközben a távoli ház egyszer csak minden előjel nélkül összeroskadt, fénye kialudt, a felszálló porfelhő pedig még ilyen távolságból is fojtogatónak hatott. Dermedten bámultunk a távolba, mielőtt a félszigetből kiinduló, centrikus körökben haladó földrengéshullámok letaszítottak volna minket a lábunkról. A korlát eltört és velünk együtt zuhant a mélybe... míg arra nem eszméltem, hogy valójában odafent állok, a korlát megmaradt részébe kapaszkodva, a többiek által körülvéve. Nem érdekelt, mit mondanak, nem érdekelt, mit rónak fel nekem, csak azt akartam tudni, hol vagy. Ezt meg is mondtam nekik, de mikor rájuk néztem, már tudtam, hogy hiába. Szomorúan közölték, hogy már túl késő. Sírva botladoztam oda, ahol hiányzott a kapaszkodó, könnyeim lehulltak a mélységbe, amely az imént téged is elnyelt. Ezúttal senki nem szólt rám. Utánad is vethettem volna magam, de tudtam, hogy valami, ami az előbb sem engedett leesni, ide köt a keserű valósághoz.