7 Ways Of Losing You

3.

Futás, futás, futás. Rohanás ezen a végtelen úton, amely átszeli a semmit. Ti is velem vagytok, kissé lemaradva kocogtok, miközben üldözőink kitartóan követnek minket. Tudom, hogy nem vagyunk elég gyorsak, de hiába próbálnék sebesebb tempót diktálni, túlságosan kimerültünk már, hogy megmenekülhessünk. Az egyetlen menekvés az ébredés lenne, de azt képtelenség befolyásolni. Tovább futunk, a nyári nap sugara kitartóan égeti bőrünket, miközben hirtelen elhomályosul előttem az út és elveszítem látásomat. A várva várt ébredés, ami megmenthetne, csupán egy pillanatra ragad magával, aztán újra az úton találom magam, ezúttal nélkületek. A három alak sincs sehol, akik ezidáig követtek minket. Mintha köveket zúdítanának rám, úgy ér a felismerés, hogy elkaptak titeket. Megfordulok a tengelyem körül és döbbenten tapasztalom, hogy ott, ahol eddig csupán üres szürkeség volt, most egy egykori tízemeletes roskadozó maradványai magasodnak, néhány összetákolt házszerűséggel körülvéve.
Folytatom a futást, ezúttal a romos épület felé, amelyből alig maradt meg néhány fal és pár omladozó lépcsősor. Valószínűleg bármelyik leomlana egyetlen lépéstől, de most nincs időm ezzel törődni. Berohanok a falban lévő egyik nyíláson, ami egykor talán az ajtó helye lehetett és a legközelebbi lépcsőhöz futok. Kettessével szedem a hiányos fokokat, miközben csak reménykedem, hogy a megérzésem nem csal és tényleg odafent vagytok. De hiába, mintha minden egyes emelet az arcomba nevetne, amikor semmit sem találok a falmaradványok takarásában. De valami azt súgja, nem szabad feladnom, így tovább megyek, míg fel nem érek a legfelső szintre. Itt teljesen hiányzik a mennyezet és az oldalfalakból sem maradt sok. Csalódottan bámulok le a mélybe, mikor hirtelen léptek zaját hallom és mire megpördülök, már ott is állnak előttem. Hárman vannak, mindannyiuk kezében kés. A perzselő hőség ellenére megborzongok a pengéken megcsillanó fény láttán. Fenyegetően körbeállnak; mind tudjuk, hogy itt a vége, sarokba szorítottak. Elég az arcukra néznem, hogy tudjam: elkaptak titeket. Elkaptak, és a három szempár nem éppen gazdáik könyörületességéről árulkodik. Sugárzik róluk a káröröm, amiért fájdalmat okozhattak nekem.
A tekintetem épp csak egy pillanatra téved a lépcsőlejáró felé, de ez is elég ahhoz, hogy meginduljanak felém, elvágva az egyetlen menekülési utamat, egyre közelebb terelve engem a peremhez, ahol semmi sincs, ami megmenthe az eséstől. Tudom, hogy nincs választásom, de nem akarom megadni nekik, amire vágynak. Eszem ágában sincs meghátrálni, habár tudom, hogy esélyem sincs ellenük. Mégis, talán van még egy út...
Nincs időm végiggondolni, de legalább nekik sem hagyok időt, hogy reagáljanak, mielőtt megpördülök a tengelyem körül, ezzel hátat fordítva nekik és gyorsan elrugaszkodva levetem magam a mélybe.
De még az ébredés sem menthet meg a keserű bűntudattól, amiért hátrahagytalak titeket, örökre elszakítva a valóságtól.