A szilánkosra tört remény darabjai között ülök a padlón, miközben a végzetes szavak még mindig a fülemben csengenek. Csupán két név. Még csak nem is tudom, mit jelentenek. De az egyetlen, amit ezen kívül képes vagyok felfogni, az az, hogy elveszítettelek. Megpróbálom megtörölni könnyáztatta arcom, de a kezem nem engedelmeskedik. A gondolataim mintha át akarnák venni felettem az uralmat. Mégis sikerül rákenyszíretenem magam, hogy felálljak és elinduljak, míg el nem jutok a félhomályban az asztalig, ahol tollat ragadva végre papírra vethetem a fejemben visszhangzó szavakat. A jéghideg könnyekkel végül mit sem törődve írni kezdek, de a toll átszakítja a papírt, olyan görcsösen szorítom, míg végül egyenesen az asztal lapjába karcolom a két nevet. Remegő kézzel seprem félre a papírt, majd az asztal szélében megtámaszkodva bámulok a frissen megsebesített bútoron éktelenkedő vésetre. Hiába próbálom lecsillapítani őrült lélegzetvételemet, egyszerűen képtelen vagyok bármit is kontrollálni. A szavak önkéntelenül csúsznak ki a számon, akaratlanul suttogom el a két nevet: Angela és Dory. Ellenségek vagy barátok? Gyilkosok vagy kudarcott vallott megmentők? Bizonyíték vagy félrevezetés? Lassan visszaereszkedem a padlóra és a tenyerembe temetem az arcom, miközben megpróbálok értelmet találni gondolataim áradatában. Miért ilyen nehéz ez? Ebben a pillanatban semmire sem vágyok jobban néhány válasznál, de azt hiszem, vannak kérdések, melyek arra a sorsra vannak ítélve, hogy örökre költőiek maradjanak.
Akár valódiak, akár csak álmodtuk őket.
YOU ARE READING
7 Ways Of Losing You
RandomÁlmok, amelyek soha nem válnak valóra. Álmok, melyek abban a pillanatban beleégtek az elmémbe, hogy az agyam elém vetítette őket. Álmok, melyek álom mivoltuknak köszönhetően úgy kísértenek, ahogyan egyetlen emlék sem képes. És annyiszor rabolnak el...
