7 Ways Of Losing You

7.

Padlótól plafonig lakkozott mahagóni. Szinte érzem a festék szagát. A telefonom kijelzőjének halovány fényében akár egészen otthonos hatást kelthetnének a fényes falécek alkotta falak, ha nem ülnél ott mellettem összekuporodva, úgy, mintha a néma rettegés szó szerint megbéklyózott volna. Megértem, hogy félsz; nekem is ezt kéne tennem, de ez nem az a fajta érzés, amit akarattal tudnék befolyásolni. Hiába tudom, miért vagyunk itt, hiába ismerem a kegyetlen játékszabályt, miszerint a háromból csak kettő maradhat, egyszerűen képtelen vagyok félni. Egészen addig a pillanatig, amíg rá nem eszmélek: ezúttal vége. Most tényleg el foglak veszíteni. A sok rémálom nem hazudott a sorsodat illetően, sőt figyelmeztettek. Én hülye viszont meg sem próbáltalak megvédeni.
Így most itt ülünk, nekem lassan a csontjaimba kúszik és szétárad ereimben az eddig ismeretlen rettegés, miközben csak percek kérdése, hogy ő ránk találjon itt, a labirintus egyik szobájába húzódva, fegyvertelenül.
Nem nézek az órára, hagyom, hogy az idő a maga útját járja együtt töltött időnk utolsó lélegzetvételei és szívdobbanásai alatt. Miközben a képzeletben összetört homokóra utolsó szilánkjait takarítom el elmémből, az üres ajtókeret túloldalán egy árnyék jelenik meg. A pillanat nem alkalmas rá, hogy eltöprengjek azon, ez hogyan lehetséges, holott az egyetlen eddigi fényforrás, a mobilom kijelzője már jó ideje elsötétült. Valahogyan mégis megjelenik a vaksötétben valami még sötétebb: egy felajzott íj húrjára illesztett tűhegyes nyílvessző sziluettje.

Bár tudnám, hogy kerültünk ide. Bár tudnám, mit keresünk itt, ezen a túlontúl ismerős helyen, földbe gyökerezett lábbal, reggeli napfényben. Nem nézek rád, anélkül is pontosan tudom, hogy ott állsz mellettem, miközben döbbenten bámulunk a szobába tántorgó alakra, aki megtalálva a szabályokban rejlő kiskaput maga ellen fordította fegyverét, hogy ne kelljen ártania nekünk.
A rémálmaim hazudtak. Nem veszítettelek el. És ezt csak neki köszönhetem, aki képes volt mindennel szembeszállni, hogy megmentsen minket, elveszejtve saját magát.

Azt kívánom, bárcsak ott ülhetnék melletted, könnyek csíkozta arccal, miközben megnyugtatsz, hogy ez is csak egy újabb álom volt. De az, hogy ezúttal megmenekültél sokkal nagyobb fordulatot hozott: tudom ugyan, hogy ez alkalommal nem kell miattad aggódnom, viszont magamért annál inkább, ugyanis a homályba vesző emlékekről egyre kevésbé tudom eldönteni, mi az álom és mi a valóság.