Szobatárs? [JiKook ff.] |•Szünetel•|

6.rész

Sziasztooook~
Hát, itt lennék a következő résszel is, remélem tetszik^^

Beszálltunk a kocsiba, helyünket elfoglaltuk egymás mellett. Mindenki nagyon fáradt, hisz egész nap mászkáltunk. Pár percnyi várakozás után a fekete jármű elindul, végre megkezdődik az út hazafelé. Az ülésrend a szokásos, én megint Jungkook mellett ültem. Arcát kémleltem melyről néha le-le cseppen egy izzadságcsepp s végigfolyik arca vonalain. Annyi minden kavarog a fejembe, de főleg az a kérdés ágyazódott be agyamba, hogy ő vajon milyen érzéseket táplál irántam? Ha egyáltalán érez irántam valamit. Rengeteg mindenen gondolkodtam az út közben míg csak kifelé bámultam az ablakon egy szót se szólva. Az autóban csend uralkodott, csak a motor zúgását lehetett hallani. Mindenki aludt kivéve én ki próbálja megérteni érzéseit mik megállás nélkül eszébe jutnak. A percek gyorsan teltek, ám mintha ha út soha nem akart volna végéhez érni. Csak nézek magam elé, néha ki a sötét utcákra miket az utcalámpák épphogy meg világítanak, vagy épp Jungkookot ki szuszogva alszik mellettem. Testét figyeltem, minden egyes vonása az agyamba égett, mosolyogva nézem alakját ahogy próbál kényelembe helyezkedni az autóülésen mely nem sikerült neki rögtön, majd egy váratlan pillanatban mikor épphogy csak arrébb néztem egy röpke momentumra, arra lettem figyelmes, hogy Jungkook fejét jobb vállamra dönti. Őszintén szólva, roppant meglepett, hisz eddig még sose tett ily megmozdulást. A fiúra pillantottam s elmosolyodva nyújtom bal kezem fejéhez megsimogatva haját mire egy apró mozdulatot kaptam válaszul. Fejemet a támlára döntöttem és próbáltam elaludni, majd mikor majdnem megvalósult ötletem a vállamon fejét pihentető fiú jobb kezét kinyújtva felém helyezte hasamon keresztbe magához ölelve. Meghökkentem az újfent jött érzéstől, bár más kínosnak mondaná, én nem. Sőt, kifejezetten jó érzés volt. Testemet átjárta valamiféle bizsergő érzés mely nem hagyott nyugodni.
Talán érez valamit irántam?
Kérdeztem magamban több ízben míg a fiú szorító karjait éreztem testemen. Gondolkodás közben elaludtam majd arra keltem, hogy az autó hirtelen fékez s az előttem fejmagasságban elhelyezkedő fejtámlát teljes erőből lefejelem.
-Azt a rohadt életbe! - káromkodtam hangosan s körbenéztem a kocsiban ülő többi tagra. Mind engem nézett, arcukra kiült az aggódás majd Jungkook elkezdett kotorászni táskámban zsebkendő után. Miután megtalálta a puha anyagot orromhoz nyomta azt.
-Mit csinálsz Kookie? Mi történt? - kérdeztem orrhangon a fiútól ki orromat törölegti.
-Majdnem ütköztünk... - kezdte el a mondatot NamJoon ám JK félbevágta szavát.
-Te pedig lefejelted támlát és most ömlik az orrodból a vér! - mondja elhadarva a véget és újabb zsebkendő után kezdett kutatni, mert az előzőt átitatta vérem. Táskámba nem találva kérdezett körbe;
-Valakinél van zsebkendő!? - kérdi kissé idegesen orrom alá tartva kezét, hogy ruhámat ne érje vörös vérem.
-Tessék! - nyújt felénk Yoongi egy tíz pakkos kis csomagot melyet Kook gyorsan kitépve a fiú kezéből szedett ki két darabot s orrom alá nyomta.
-Köszi hyung! - köszöntem meg Sugának hisz Kook elfelejtette megtenni a nagy sietségben. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, ahogy ott fekszek tehetetlenül, vérző orral és Jungkook ápolgat, ráadásul a többiek szeme láttára. Nem vagyok kisgyerek, el tudom látni magam, bár jólesett a törődés amit nyújtott.
-Amm, köszi Kookie de nem kell ápolgatnod. -mondtam a fiúra vezetve tekintetem majd a többiekre vetettem pillantásom nézve reakciójukat. Elég furcsállón néztek minket.
-De kell, mert aggódom érted. - mondta szinte rezdületlen arccal. Teljesen ledermedtem, valóban aggódna, azért törődik most így velem, mert tényleg érez valamit? Úgy érzem sose tudom meg, és bizonytalanságban fogok élni. Elkeserítő egy dolog ez, de az én érzéseimben teljesen biztos vagyok. Még pedig az, hogy itt ül mellettem és ápolgat, teljesen beindította fantáziám. Márpedig tenni fogok azért, hogy észre vegye mily érzelmeket érzek iránta. Gondolatok sora alatt észre sem vettem, hogy a jármű újra elindult, már várom, hogy hazaérjek és lefeküdjek aludni mert nem érzem túl jól magam. Csendesen telt az út mikor valaki nyávogó hangon felharsant.
-Ott vagyuunk mááár? - kérdezi nyafogva Taehyung melytől nem kicsit fájdult meg fejem.
-Kussolj kérlek! - csaptam össze két tenyerem üvöltve válaszolva a fiú nyávogására. Mindenki meghökkent reakciómat hallva, az út hátralévő részében így senki se szólt egy szót se, úgyhogy kicsit tudtam pihenni és elaludtam.
Gyorsan telt az idő, s míg aludtam azon álmodoztam milyen lenne egy napom Kookieval, csak kettesben. Majdan álmom végére érve akaratlanul, de azon gondolkodtam milyen lehet vele AZ. El sem hiszem, hogy ilyenekre gondolok, de tényleg érdekelt, hogy milyen kezének érintése, ajkai puhasága. A gondolatba is beleborzongtam.

Lassan, de megérkeztünk a dorm elé. Nagy nehezen kiszálltam a kocsiból, szemeimet megdörzsöltem és a bejárat felé vettem az irányt. Az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset majd azt befelé tolva léptem be a házba. Végre otthon! Sietősen a lépcsőhöz mentem, felléptem az első fokra, majd így a többire. Rosszul vagyok. Lábaimat teljes erőmből emelgetem egyik szintről a másikra, ám egyre kevesebb erő van testembe. Fejem lüktetni kezd, elhomályosodik szemem előtt minden, úgy éreztem majd elájulok. Erős lábaim elgyengülnek, remegni kezdenek majd összeesek.

Felébredtem. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. Sötét volt. Egy ágyon feküdtem, felültem majd fejemet forgatva néztem körbe a helyiségbe, de még mindig nem láttam semmit. Hol vagyok? Tettem fel magamba a kérdést mire nem tudtam választ adni. Farzsebembe lévő telefonom után kutattam, majd miután feloldottam képernyőjét felkapcsoltam a vakut. A fényforrás kis világosságot nyújt a sötét közegbe. Egy szobában vagyok, de nem az enyémbe. Telefonomat körbe forgatva világítottam be a szobát majd hirtelen kilincs hangjára lettem figyelmes. Az lassan nyomódott le, majd belépett rajta egy sötét alak. Telefonom gyorsan kikapcsoltam, és abban a pillanatban felkapcsolódott a szobában a villanyt. Jungkook volt az.

Mint a lámpa fénye beborította a szobát, megláttam sima, hibátlan arcbőrét, cseresznye ajkait, kusza tincseit és csodaszép szemét. Ragyogott, mint egy angyal. Azt hittem álmodok, hogy egy olyan álomba csöppentem, amiből nem szeretnék felébredni. De nem álom volt. Látva, hogy egyre közelebb lépked az ágyhoz szívverésem felgyorsult, levegővételem szabálytalanná vált. Majdan mikor az ágy széléhez ért, és leült a paplanokkal fedett garnitúrára s megszólalt, mintha leejtettek volna egy vázát s tört volna össze az, ilyen hangot hallottam fejemben. Megtört az idilli, filmbe illő pillanat.

-Yaa. Jiminie. Jól vagy? - tette fel a kérdést, de csak bólogattam, mint szemébe révedtem. Mit keresek itt? Tettem fel magamban párszor a kérdést mire nem igazán találtam a választ. Talán itt lenne az ideje, hogy elmondjam mit is érzek? Talán. Már nem tudok az érzéseimnek parancsolni, már-már megfolytanak. Majd mikor még át tudtam volna gondolni, mit is mondjak, már késő volt.
-Jungkook! Beszélhetnénk? - el sem hiszem mit művelek. Szerintem nem is fogtam fel teljesen, hogy mit készülök elmondani a legjobb barátomnak.
-Persze. - mintha kicsit furcsállta volna, hogy beszélni akartam vele. Miután leült az ágyra szembe fordultam vele, de nem tudtam, hogy mégis hogyan mondjam el milyen érzések kavarognak bennem régóta. Félve, de elkezdtem magyarázkodásom.
-Huh, hát. Nem is olyan egyszerű. Nem tudom hol kezdjem. - nevettem fel kínomban s vakartam meg tarkóm, próbálva elkerülni tekintetét.
-Csak bökd ki. Nekem bármit elmondhatsz. -kezét egyik lábamra tette, mitől egész testem megborzongott. Tüdőmet egy hatalmas sóhaj hagyta el, s belekezdtem kis történetembe.
-Te mit szólnál, ha egy régi barátod, - mondatom megszakítottam míg láthatóan nagyot nyeltem és próbáltam felvenni a szemkontaktust, mégis csak úgy illik. Főleg, ha ilyen témáról van szó -megkedvelne? -alapjáraton nem vagyok felénk, most mégis nehezen jönnek a szavak. Szemeibe meredve láttam a zavarodottságot, mi szerint nem tudja hova rakni ezt a kérdést. Nem is csodálom.
-Ezt mégis hogy értsem? - arcának vonásai egy pillanat alatt az érdeklődő, aranyosnak mondhatóból értetlenné, zavarodottá vált. Basszus. Talán épp most rontok el mindent? De muszáj ki mondanom, hogy mit érzek, mert nem tudom magamban tartani. Ajkaimat belülről harapdálva tanulmányoztam arcának minden egyes szegletét, mintha most látnám utoljára, majd nem tudva megálljt parancsolni magamnak és érzéseimnek törtek ki belőlem a rég elfolytott szavak, melyek akaratlanul is rímmé kovácsolódtak.
-Testem beleremeg hangod zenéjébe, s midőn minden apró mozzanatod elmémbe vésett, félő vagyok kimondani lelkemben kavargó örvényeket. - szívemről mintha egy hatalmas kő esett volna le, mondtam el az eddig majd megfolytó érzelmeket. Féltem szemébe nézni, értetlenül tekintett rám, éreztem tekintetét testemen, meg sem lepődök. Mit szólna a legjobb barátod, ha egyszer csak elé állnál és szerelmet vallanál neki? Nagy valószínűséggel nem épp örömében nyitna pezsgőt és ugrálna, mint egy kisgyerek aki az állatkertben könyörög egy lufiért. Bátorkodva emeltem fel fejem s próbáltam szemébe nézni, mely után hosszasan csak néztük egymást. Már-már kezdtem azt hinni, hogy ő is ugyanúgy érez mint én, hisz, ma az apró megmozdulások, kisebb kijelentések. Vagy mindez félreértés?
Csak félrevezetett volna? Jópár perc elteltével, mikor elnyílt szája, értettem meg, hogy mi is van valójában...........

Köszönöm a kis versikét anyukámnak, mochism07
Imádlak 💖