A szerelem, mely nem meri kimondani a nevét

Nagyokat lépni a napfénybe jó

Gregory

Az ember sokszor hajlamos túl korán kijelenteni dolgokat. Fizetésemeléssel dicsekedni, holott még nem kaptuk meg. Új kocsival dicsekedni, amire nem is biztos, hogy lesz lehetőségünk. Egy örökké tartó kapcsolatról ábrándozni, mintha az kőbe lenne vésve. Reménykedtem benne, hogy az, ami Nicolas és köztem volt, az örökké tarthat, hogy a titkolózás ellenére is képesek leszünk boldogok lenni akármeddig is. Bár számoltam azzal, hogy előbb-utóbb úgy is kitudódik minden, de sohasem sejtettem, hogy mindez ilyen hamar megtörténhet, és hogy minden ezzel ér véget.

Az egész történetben én voltam a főkolompos, senki más. Én voltam az, aki addig titkolózott az indentitásával kapcsolatban, hogy végül az vezetett minden bukásához. Már a munkám is egy palloson egyensúlyozik, várva, hogy visszaengedik a fedélzetre. Emellett én voltam az, aki nem akarta elhinni, hogy igenis létezhet szerelem férfi és férfi között, és épp ennek cáfolására mentem el egy olyan helyre. Mégis mi járhatott abban az idióta fejemben, amikor elhatároztam, hogy odamegyek? Mégis milyen cél vezérelt pontosan? Milyen épeszű érv? Egyáltalán nem számoltam azzal, hogy valaki megláthat, akárki. Akár még az egyik tanítványom is.

Az egész az én hibám. Örökké is tarthatott volna a kapcsolatunk, de én, a két lábon járó önellentmondás sikeresen elbaltáztam az egészet. Ha nem lettem volna annyira hiú, annyira önmegtagadó, akkor talán működhetett volna mindez tökéletesen. Ha a kezdetek kezdetén beismerem nem csak magamnak, hanem a környezetemnek is, hogy meleg vagyok, akkor talán nem kellett volna aggódnom amiatt, hogy egy diák pont ezzel kezd el zsarolni. De már nincs visszaút. A feketeleves, amitől annyira rettegtem, a nyakamba zúdult.

Peter szemrebbenés nélkül viselte el azt, hogy a dolgozatai rendre hármas-négyes átlagot értek el, miközben mindenki más amellett erősködött, hogy had nézzék már meg ők is, hogy tanuljanak a mestertől, aki egyik pillanatról a másikra ért el kiemelkedő teljesítményt. Én pedig csak azt feleltem, hogy mindenki tanuljon, és ne más legyen a példa, mert az a példa nem mindig célravezető. Magamra értettem. Rettenetes példa vagyok. A jegyekkel csalok, a jegyekkel, amiknek a diák tudását kéne mutatnia, de ehelyett csak holmi fizetőeszközként működnek. Mégis lehet ennél mélyebbre süllyedni?

Lehet. Nem elég, hogy az iskolába úgy járok be, mint aki a halálsoron vár az ítéletre, de még Nicolas sem akar velem találkozni. Pár nappal az utolsó telefonbeszélgetésünk után, mikor már a többszöri üzenetrögzítős hívás után sem kaptam semmi életjelet róla, elmentem hozzá. Kopogtam, majd egy perc múlva Zack nyitott ajtót.

– Cső, haver – köszönt, de meg se várta, hogy megszólaljak. – Figyelj, Nicolas rohadtul maga alatt van, szerintem most jobb, ha nem találkoztok.

– De szeretnék beszélni vele – erősködtem, és próbáltam termetes mérete mögé nézni, de nem láttam a nappaliban Nicolast.

– Ezt jól elszúrtad, Greg – felelte hosszú másodpercek után. – Nick csak rólad áradozott, most meg látni sem akar. Én azt mondom, hagyj neki egy kis időt, és ezalatt az idő alatt te is gondold végig, hogy mit kellett volna jól csinálnod...

És azzal bezárta az orrom előtt az ajtót.

Ennél rosszabb már nem is lehetne. Az egyetlen ember, aki mindent tud rólam, és mindent megadnék érte, nem akar látni. Nem akar látni egy olyan dolog miatt, amit zavarodottságomban követtem el. Nem mentség, de elég belegondolni, hogy vajon az, aki egész életében valaki másnak adta ki magát vajon hogyan reagál arra, amit az a másvalaki messze elkerült? Én letagadtam magamat, másnak adtam ki magamat, és nem tudtam, hogy ez az érzés Nicolas iránt valójában mi is. Olyannyira rettegtem az igazságtól, hogy én meleg vagyok, hogy inkább a legrosszabb döntést hoztam: rögtön egy kurvákkal teli klubba mentem. Egy beteges szórakozóhelyre, ahova szerintem még heteroként sem mennék...