A szerelem, mely nem meri kimondani a nevét

Végül úgy is csak egy sóhaj marad

Nicolas

Másnap reggel kívül-belül gyengének, erőtlennek, szinte életképtelennek éreztem magam. Ezt nem könnyítette meg az az egy-két óra alvás sem. Csak forgolódtam, a plafont néztem, a párnámat néztem, de mindvégig csakis az járt a fejemben, hogy most mennyire kellemetlenül érezheti magát Gregory miattam. Hogy letámadta egy meleg srác, ráadásul mindazok előtt még flörtöltem is vele. Hiába próbáltam másfelé terelni a gondolataimat, nem ment, mindvégig Gregory eltorzult, undorodó arca lebegett a szemem előtt.

Újra a kávéfőző felé nyúltam, a mai nap ez a harmadik csészével, és még csak reggel nyolc óra. Nem bírom. Egyszerűen nem. Legszívesebben elmennék hozzá, és én magam erősködnék azért, hogy felejtsen el engem, felejtsen el mindent a tegnapi nappal kapcsolatban. De nem tudhattam, hogy Gregory mégis mit érezhetett, az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mégse undorodott tőlem. De ezt hamar elvetettem, ugyanis arcáról le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem akar engem látni.

A szégyenérzet olyannyira mardosott belülről, hogy görnyedten tudtam csak járni. Bármennyire is szerettem volna visszamenni Gregoryhoz, valamiért nem akartam. Akartam, de mégsem. Szégyelltem magam, szégyelltem a tegnap estét, az egész életemet szégyelltem. De nem volt okom a szégyenkezésre, hiszen ez teljesen olyan dolog, mintha egy nő visszautasítana engem. Aki leszbikus... Teljes kudarc az életem!

Hallottam, hogy Zack lassan, csoszogva kilép az ajtaján, majd zombikat megszégyenítő lassúsággal elhaladt előttem, és erőtlenül rám köszönt.

– Jó reggelt, Nick!

Már el is felejtettem a tegnapi beszólását. Részeg volt, és túlságosan jól szórakozott épp. Nem haragudhattam rá, hiszen én is elkövettem egy fatális hibát az éjjel. Bármennyire is zavart volna, hogy gúnyolódott velem, nem állhattam neki ezzel; az én hibám sokkal nehezebb súlyú volt, mintsem más szemére vessem a sajátját.

– Jó reggelt. – Kitöltött magának egy bögre kávét, majd miközben felém lépdelt, hogy helyet foglaljon velem szemben, megjegyeztem neki, hogy egy csaj szinte rohanva lelépett a reggel folyamán. Nem mintha érdekelt volna engem, hogy mit is szól hozzá Zack, de a kényszer bennem volt, hogy mihamarabb témát kell terelni. Még akkor is, ha még idő se volt, hogy egy rossz téma kibontakozzon.

– Biztos – felelte, majd egy vállrándítással adta tudtomra, hogy még az arcára sem emlékezhet. – Totál kész voltam tegnap, remélem, nem valami műmájer próbababát szedtem föl.

– Nem, egyáltalán.

– Ezt honnan veszed?

– Hát... tegnap este, mikor hazaértem, kicsit már össze voltatok melegedve.

Zack azonnal kezébe temette az arcát, de ugyanakkor egy mosoly is ott bujkált a szája szélén.

– Basszus, bocsi, Nick, hogy... Azta, remélem nem... bakker, sajnálom, haver.

– Semmi baj – legyintettem. – Nem ez lenne az első eset.

A nap első félmosolya is megjelent az arcomon a saját megjegyzésem hallatán, míg Zack hangos kacajt eresztett meg.

Zack-kel már hét éve vagyunk lakótársak, ha lehet ilyet mondani, akkor egymásnak lettünk teremtve. Természetesen nem olyan értelemben... A lényeg, hogy az érettségi után nem akaródzott számomra továbbtanulni, leginkább amiatt, hogy a szüleimet ne terheljem anyagilag. Elkezdtem dolgozni, és idővel olyannyira megszedtem magam, hogy lakásra is futotta volna. Egy kicsire. Egy egyszobásra. Egy kartondobozra. Épp így akadtunk egymásra Zack-kel. Neki is kellett lakótárs az albérlet fizetése miatt, nekem pedig egy konkrét lakás kellett volna. Kölcsönös kompromisszumvállalás volt ez a részünkről. Azóta jó barátok lettünk, és bár Zack tisztában van vele, hogy meleg vagyok, nem zavartatja magát. Persze kényelmetlenné is tud válni, főleg amikor teljesen meztelenül keresi az eldobott ruháit...