Forgotten Memories

01.

Minden egyes embernek van legalább egy tetkója. Mindenkinek ugyan ott - a bokáján.

Születésünkkor, a jel varázslatosan megjelenik, és akárhogyan próbálják leszedni az újszülöttekről, a tetkó rajtuk marad, így az orvosok megtanulták, hogy a személyes információk mellett, a tetkókat is el kell menteniük.

Nekem egy ananász díszíti a lábtagomat, s idővel megszoktam. Eleinte furcsáltam, hogy miért pont ez a gyümölcs, de kezdem megszeretni, hiszen ez is én vagyok, nem?

És akkor, most kezd érdekes lenni. Ugyanis, aki szerelembe esik, annak megjelenik a testén még egy tetoválás. Az, amelyik a másik ember bokáján van.

Én még nem éltem át azt az 'örömet', hogy másik rajz legyen a testemen, így csak az ananász volt rajtam, ami igazán nyugtató, mert a barátaim szerint fájdalmas, ha egy újabb megjelenik. Igazából, nem tudom, hogy higyek - e nekik vagy sem, hiszen mindent megtesznek azért, hogy engem megvédjenek a világtól. A kudarctól. A marcangoló bánattól, és persze a szerelemtől.

Mi olyan rossz, hogy egy másik embert, teljes szívedből szerethetsz, és tudod, hogy csak te kellesz neki? Igazán kecsegtetőnek hangzik, nem igaz? Akkor meg?

- Baekhyun, hahó! Itt vagy? - lóbálta meg kezét Sehun az arcom előtt, mire unottan rátekintettem.

- Hogyne, hisz nincs más választásom - emlékeztettem, majd újra előre fordultam, a színpad felé.

- Tudod, élvezhetnéd is... - szólalt meg megint.

- Kaja nélkül? Nincs az az Isten - jelentettem ki, s hevesen megráztam a fejem. Sehun csak felkuncogott, majd ő is inkább az előadókat nézte.

Ez a kis piszok, elráncigált egy kibaszott mini X - factorba, ami az iskolánkban történt. Bár minden erőmmel ellenkeztem, nem engedte, hogy otthon maradjak, egyedül, így most itt ülök az egyik széken, és nézem, ahogy iskola társaim hülyét csinálnak magukból. Nagyon szórakoztató volt.

- Köszönjük, és most egy igazi sztárvendég lép a színpadra - kezdte a kémia tanárom, mire az összes körülöttünk lévő kiscsaj sikiltozásba kezdett. Mi a rák? - Park Chan Yeol!

És akkor... Elszabadult a pokol. Szó szerint. Mindenki talpra ugrott, legfőképpen a lányok, és elkezdtek üvöltözni meg ugrálni, mint az őrültek. Csillogó szemekkel várták Chanyeol fellépését a színpadra, s izgatott beszédekkel lett tele a sport csarnok.

- Ki az a Park Chan Yeol? - kérdeztem Sehun - tól, aki kikerekedett szemekkel rám nézett.

- Te még soha nem hallottál, hyung - ról?

- Nem?

- Jézusom, barlangba éltél, az elmúlt pár hónapban? - vont kérdőre legjobb barátom.

- Meg lehet - válaszoltam szarkasztikusan, majd megsértődve néztem előre, és akkor megjelent a srác.

Magas termete miatt, a mikrofont nem kellet lejebb rakni, még úgy se, hogy kezében egy gitárral ült, és köszöntötte a tömeget.

- Jó estét, London University - szólt bele a mikrofonba, az enyhe akcentusával. Fehér, szürke és kék kombináció alkotta kockás ingét. Sötétkék farmera jól állt, vékony, de erős lábain. Vöröses haja oldalra volt fésűlve, és kék szemeivel pásztázta a hatalmas ember csordulatot.

És akkor. Akkor éreztem egy enyhe fájdalmat a mellkasomnál, viszont nem tudtam vele foglalkozni, hiszen Chanyeol vonzotta a tekintetem.

Aztán elkezdett énekelni. A hangja... kissé rekedtes, de gyönyörű volt, főleg a gitárral kísérve.