Forgotten Memories

20.

Reggel még egy fél órára visszaaludtunk, viszont hála Chanyeolnak, nyolckor szólt az ébresztő, így mind a ketten kikeltünk az ágyból. Én haza osontam és szerencsére nem találkoztam se Sehunnal se Jodie-val. Átöltöztem és csak akkor vettem észre, hogy a póló meg a nadrág az én méretem volt, de annyira nem foglalkoztam a dologgal.

Mivel a klippben amúgy is más ruhát fogok viselni, egy fekete csőnadrág és egy fehér póló mellett döntöttem, majd rá, felvettem a fekete Privés pulcsimat. Megmostam a fogamat, összeszedtem a cuccomat, bezártam a lakást és Chanyeolra vártam a folyosón.

Meglepődten konstantáltam, hogy eddig egyszer se jutott eszembe az elcseszett családi helyzetem, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy szinte az egész reggelt Chanyeol társaságában töltöttem. Mellette úgy éreztem, hogy valaki végre valahára szavak nélkül is megért, hogy tudja mire van szükségem, s nem zaklat állandóan, hogy jól vagyok-e, hiszen nyilvánvaló, hogy kibaszottul nem.

Két hét. Két hét múlva lesz Baekbeom kibaszott temetése. Viszont, nem tudom, hogy képes vagyok-e elmenni, hiszen Baekbeom is felvehette volna velem a kapcsolatot. Ő tudta, hogy én létezem, de nem tett semmit azért, hogy lásson vagy tudassa velem, hogy él. Az égadta világon semmit! Vajon egyáltalán szeretné, hogy ott legyek a temetésén?  Erre viszont soha nem fogok választ kapni, hiszen meghalt. Mondjuk, ha még élne, akkor nem kellene ilyenekről társalognunk. Beszélhetnénk a könyvekről, a kedvenc zenekaráról, vagy a szerelmeről. Tényleg, ő heteró volt? Undorodott volna tőlem, ha megtudta volna, hogy meleg vagyok? Amúgy anya tudja egyáltalán? Hogy a faszomba tudhatná, hiszen nem is beszéltünk! Bár, ki tudja? Abban a két évben, ami kiesett, elmondhattam neki.

- Bocsi, itt vagyok - nyitódott ki az ajtó, majd Chanyeol kilépett rajta, s bezárta azt.

- Minding késel - suttogtam az orrom alatt, visszaemlékezve az álmomra.

Valószínűleg nem hallotta a kommentemet, hiszen nem válaszolt, csak a lépcső felé ment.

-Jössz? - nézett vissza, mikor nem mozdultam.

- Aha - bólintottam, s követtem egészen a földszintig, majd a kocsijához.

Mikor beszálltunk, úgy éreztem, hogy tartozom neki valamivel. Valamiféle magyarázattal, valamivel, ami reményt tud adni neki, hogy még van esélye.

- Chanyeol - szólaltam meg, miután elindultunk.

- Hm?

- Nem is tudom, hogy hogy mondjam el... - sóhajtottam egy hatalmasat, mire kaptam egy bátorító mosolyt, így folytattam. - Nem vagyok 100%-ig biztos abban amit mondani fogok, de azért annyira hülye se vagyok, hogy ne vegyem észre a jeleket.

- Miről beszélsz? - kérdezte, s egy pillanatra rámnézett.

Egy pillanatra? Annyira se. Túl óvatosan vezetett, ami még jobban megerősítette a feltételezésemet.

- Igaz, hogy nem tudom az egész történetet, viszont elmondom azt, amit az elmúlt pár napban észrevettem.

- Oké...?

- Velem voltál három évvel ezelőtt a balesetben - hadartam el, majd félénken ránéztem.

Csak az utat figyelte, s enyhén elkezdte rágni a száját. Ilyen, amikor ideges?

- Miből gondolod?

- Hát, ott vannak a visszaemlékezések, vagy álmok vagy mit tudom én mik - vontam meg a vállam. - Túlságosan óvatosan vezetsz, tudtál az apám haláláról, míg nekem teljesen kiesett, Sehun azt mondta, hogy jó újra látni téged, ennyiből azért tényleg nem nehéz kitalálni, hogy pár évvel ezelőtt ismertelek.