Forgotten Memories

06.

A régi High School – ban voltam. A zeneteremben, ahova sokat jártam zongorázni, főleg azok után, hogy a nagyapám meghalt. Mit keresek itt?

Körbe néztem a teremben, és minden olyan volt, ahogy emlékeztem rá. Pár dob a sarokban, egy zongora az ablak alatt, mellette meg egy ajtó, amiben megannyi hangszer,katonás sorrendben sorakozott.

Mikor még ide jártam, inkább ellógtam az ebédről, hogy be tudjak ide lopózni, és egy cseppet se bántam meg. Sehun elfogadta, hogy szívesebben töltöm az időmet zenével, mint vele, más barátom meg úgy se volt.

Hát, ha már itt vagyok, végülis játszhatnék valamit, nem? Ezért fogtam magam, kihúztam az alacsony széket ami a zongora alatt bújdosott, ráültem, majd kezeimet a billentyűkre raktam, és rázendítettem.

Meglepődöttségemre nem volt elhangolódva, így gyönyörűen adta át az érzéseimet, dallam formájában. Az összes fájdalmat és csalódást lehetett érezni a dalban, azt, amit én minden nap átéltem az iskolában és otthon.

- Wow – szólt egy hang, mire ijedtemben abbahagytam a billentyűk lenyomását, és hirtelen álltam fel a zongora mögül. Megfordultam és... Chanyeol állt velem szemben.

- Huh – lélegeztem fel megkönnyebbülten. – Hála az égnek, nem tanár vagy – jelentettem ki mosolyogva.

Mintha... Mintha a testem magától reagált volna a történésekre, miközben az agyam teljesen mást akart volna mondani. Mi folyik itt?

- Nem, nem vagyok az – nevetett fel szórakozottan. – Chanyeol vagyok, és szerintem eszméletlenül játszottál az előbb.

- Jacob – húztam ki magam büszkén. Jacob?

Zihálva ültem fel az ágyamban, s megkönnyebbülve vettem észre, hogy a szobámban voltam. Szívem hevesen vert az előbbi álomtól, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból, begörcsölt a hasam, úgy mintha izgatott lennék.

Fejemben ezer kérdés futott végig, de a legkiemelkedőbb, az az volt, hogy mi a csudát keresett Chanyeol az álmomban? Eddig mindig csak egy kibaszott magas férfit láttam, akinek nem tudtam kivenni az arcát, most ez miért változott meg?

Hitetlenkedve megráztam a fejem, majd az órára néztem. Hajnali fél öt. Remek, még van pár órám az ébresztőmig, de így ki a fene tud elaludni? Főleg, hogy az előbbi álom olyan valóságosnak tűnt, mintha nem csak kitaláltam volna az eseményt, hanem meg is történt volna. Viszont, miért mondtam, hogy Jacob – nak hívnak?

Még mindig hevesen dobogó szívvel fordultam a jobb oldalamra, hogy elérjem a telefonomat az éjjeli szekrényről. Mikor sikerült, meggondolatlanul megnyomtam a középső gombot, mire a képernyő szinte kiégette a szememet. Ez végképp nem tett jót neki, hiszen a hirtelen jött világosságra még mindig érzékenyek voltak, így elfordítottam a képernyőt,és úgy vettem le a fényerőt, majd bekapcsoltam az éjjeli üzemmódot. Sokkal jobb lett.

A következő amit hallottam az a telefonom hangja volt, ami akkor szokott megszólalni, ha üzenetet kapok. Egy szívroham után levettem a csengő hangot, s belementem az SMS – ekbe. Két embertől is kaptam üzit. Az egyik Luhan – tól jött, aki biztosított affelől, hogy jól lecseszte Sehun – t, amiért nála hagyta a telefonját, és hogy nagyon sajnálja, hogy rám ijesztett. Csak egy mosolygos smiley – t írtam vissza, rémelem abból le fog jönni, hogy minden meg van bocsájtva.

A másik... 10 perce jött, Chanyeol – tól.

Chanyeol: Ébren vagy?

Baekhyun: Igen.