Akatsuki | Harume's detour [16+]

1.rész: Előzmény.

Az elnyomott anime fan lány, az osztály legalján. Akinek szinte nincs szociális élete, animés testpárnával alszik és kénytelen a vágyait ki élni a fanfictionokon és fanartokon.
A nevem Hannah, vagyis, Harume. Még az a kevés barátom is, inkább az "animés nevemen" szólít. De, nem is kívánhatnék a jelen helyzetemen kívűl többet. Egyetlen egy álmom van, de az megvalósíthatatlan. Bárcsak...megtörténne.

Hogy vázoljam az egészet, van egy animéből való szekta, az Akatsuki. Akárki is ezt mondja, rögtön át fut a hátamon egy kellemes rideg érzés. Annyira imádom. És, bárcsak nem kéne élnem ebben a mocskos rohadt világban. Hanem csak élvezném az életet, az örökkévalóságban, az Akatsukiban.

Mindig is így éreztem. Míg egyszer etika órán szóba jött a téma:
Álmok és jelentésük.

Eléggé érdekelt a téma, szóval miközben hallgattam a keserű hangú tanár beszédét, elkezdtem olvasgatni a könyvet. Ez addig addig ment, amíg meg nem láttam a kicsi cikket: "Tudatos álmodás". Tovább olvastam, és egyszerűen a torkomban akadt gombóctól nem tudtam hogy mit reagáljak. Sírjak vagy örüljek. Alíg vártam hogy kicsengessenek. Mivel úgyis ez volt az utolsó óránk, lementem a könyvtárba. Ott van egy diákok számára fenntartott laptop. Tudom, de nem tudtam betelni az idővel amíg hazaérek. Most kell megtudnam hogy mit kell el érnem az álmom beteljesüléséhez! Berontottam és bekapcsoltam a gépet. Mindent elolvastam. Majd szépen lassan lehajtottam a laptop fedelét és könnyezni kezdtem. De, örültem. Majd szépen lassan kisétáltam az épületből. Megálltam az iskola előtt, és vettem egy nagy levegőt. Úgy képzeltem el hogy majd egyszerűen haza sétálok, de az iskolai egyenruhámbam elkapott egy érzés. És az első léptemnél el kezdtem rohanni haza fele, csak rohantam és rohantam. Amíg egy járda szegélyben elestem. A lábamba bele állt egy elhagyott boros üveg szilánkja. Eszméletlenül fájt, de nem tudott érdekelni! Oda jött hozzám egy ember, és azt kérdezte:

- Úristen! Jól vagy?? - Kérdezte majd aggódó tekintettel nézett, már akarta nyújtani felém a kezét.

- Nekem s-sietnem kell...a S-Senpaiom már vár. - Csak ennyit tudtam halkan nyögdécselni, sírva, könnyektől ázva, majd felugrottam. És tovább futottam.

Senki sem tudja...hogy én mit éreztem. Eddig semmit sem kaptam az élettől. Megbecsülés, mások által kapott szeretet, gondoskodás, ezek össze gyurmáztak bennem egy depressziót. Majd elkezdtem Animét nézni. És minden megszűnt. Ez volt számomra a menedék. Visszatérve, már a kapun mentem be és nyúltam a táskámban lévő kulcsért, amikor az édesanyám tekintete átdöfött. Az összes családtagom oda ugrott elém, a sebem végett. Amint ellátták a sebem, én már rohantam.

________________________

Este 21:33, péntek. Izgatottan feküdtem az ágyamban. Majd a telefonomon megnyitottam a galériából egy képet az Akatsukiról. Magamhoz szorítottam a telefont, és sóhajtottam egyet. Becsuktam a szemem. Majd egy hideg kéz megérintette a nyakam, gyorsan oda néztem és ő volt az:

Kisame-Senpai! 😍
Majd minden elsötétedett.