Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.
Régi nyarak illatával
ölel a szél, míg suttogok:
Hazajöttem, megismersz még
öreg nyárfa? Nézd, én vagyok.
A kisgyermek, ki ágaid közt
kacagott, bujkált egykoron,
az vagyok, csak felnőtt lettem,
és szomorúbb is, jól tudom.
Visszajöttem, megkérdezni:
Mi az, mi hajdan itt maradt?
Áruld el most, öreg nyárfa:
Mért voltam akkor boldogabb?
-Kormányos Sándor
És megint reggel van..
Nehezen nyitom ki szemem, majd veszek egy pillantást telefonom vakító képernyőjére. Mennyi lehet az idő?
Szemhéjaim összehúzódnak a szokatlan fényerő hatására. Nehezen sikerül kiszűrnöm az időt mutató számokat. 6:45 . Amint észbe kapok, kipattanok helyemről és a ruhásszekrényemhez sietek. Ma ismerem meg a csapattársaimat, nem késhetek el.
Döntésem hamar megszületik. Egy fekete pólót és egy hozzá illő sötét, helyenként szaggatott nadrágot akasztok kezembe majd bele bújok. A tükörben vetek egy utolsó pillantást magamra miközben hajamat igyekszem rendbe tenni. Mikor elintézem a szokásos reggeli rutinomat, útnak is indulok vállamra csapva táskámat.
Félve lépek be az ajtón, hiszen fogalmam sincs mire számíthatok. Túl izgulok mindent...Vajon hány évesek?Barátságosak? Esetleg kötekedősek? Semmit sem tudok az új csapattársaimról...Csak egy valakiről,de lehet Ő már egyáltalán nem emlékszik rám, vagy csak szimplán tudomást sem akar venni rólam...Ahogy átlépem a küszöböt, öt fiù közeledik felém nagy vigyorral arcukon. Valószínűleg ők már össze is hangolódtak. Egy fiú lógott ki a sorból. Jimin. Telefonját nyomkodva követi a többieket hátulról, még véletlenül sem emeli felém tekintetét. Vajon tényleg nem emlékszik rám?
A későbbiek folyamán ismertetik velünk a munkásokat, így nekünk is be kell mutatkoznunk. Mindenki mesél egy-egy fontosabb dolgot a családjáról illetve magáról. Ennek mintáján magamban én is megfogalmazom mondandómat, majd neki kezdek. Lassan Jiminre kerül a sor. Reménykedem, hogy esetleg picit mesél gyermekkoráról, talán rólam. Vagy, hogy megemlíti költözésének okát. De nem... Át ugorja azokat a dolgokat amik engem nagyon érdekelnének.
A nap többi részében továbbra is csak rajta járnak a gondolataim és végig őt figyelem. Akárhányszor megfordul a fejemben a gondolat, hogy odamenjek hozzá...beleremegek. De előbb-utóbb mindenképp beszélnünk kellene nem? Elkerülhetetlen, együtt fogunk dolgozni, sőt. Együtt is élünk kitudja meddig.
-Jimin!-Szólítom le az előttem elhaladó fiút, aki most is képes lett volna pillantást rám nem vetve elhaladni mellettem. Igazából én is meglepődöm azon hogy utána kiáltottam.
Telefonjának képernyőjét lezárja és tekintetét felém irányítja. Sötét szemei oly hosszas idő múltán ismét találkoznak az enyémekkel. Szívem mintha versenybe kezdene, felgyorsulnak dobbanásai.
-Szóltál?-Kérdezi édes hangján. Komoly...semmit sem változott.
-I-igen. Beszélhetnénk egy kevésbé nyüzsgős helyen?-Lelkem egyre inkább elnehezedik minden kimondott szó után. De túl szeretnék esni ezen a beszélgetésen és lezárni a múltat, csak a jelennel foglalkozni ahol ismét együtt leszünk.
Lassan halad mögöttem. Már a gondolat is bizsergést vált ki belőlem, hogy esetleg engem néz és rám gondol. Vajon jutottam eszébe valaha az elmúlt időben?
Szótlanul sétálunk ki a város felé nyíló erkélyre. A nap megy már le, kint lenyugodott a város és csak pár gyerek futkorászik halk kacagásokat hallatva. A meghitt környezetet egyedül a bennem bujdosó csalódottság hűti le.
Az erkély korlátjára könyökölök. Alig tudok hangot ki adni magamból csak várom, hogy történjen valami. Végül Jimin lesz az a bátor aki megtöri a köztünk lévő csöndet.
-Tudom jól miért hívtál ide...Ne haragudj Jungkook... Azt is tudom, hogy borzasztó nagy hibát követtem el.
-Bár azt is tudnád mennyire fájt...Sokszor magamat hibáztattam. „Talán megbántottam valamivel" „Miért döntött úgy, hogy elkerül?" Nem szóltál. Fogalmam sem volt mi történt...Ezek után sokkal rosszabb dolgok is megfordultak a fejemben. „Mi van ha balesetet szenvedett, és ..."-Nem tudom befejezni ugyan is hangom elcsuklik és elő törekvő könnyeimet igyekszem elfojtani. Én tényleg abban a tudatban voltam máig, hogy elhunyt.
-Tudod, nem terveztem elmenni. De anyu megbetegedett, és... Abban a pillanatban lesokkolt a hír, hogy halálos ágyán van. Apukám ugyan nem volt már annyira jó viszonyban anyával miután elváltak, de őt is váratlanul érte. Egyszerűen nem volt időm közölni veled a dolgokat, és mint kis gyerek, döntésképtelen voltam...Sajnálom.-Mesél őszinte bűntudattal. Egy pillanatra tekintetemet a mellettem lévő fiúra vetem, aki ugyan úgy támaszkodik a korláton mint én. Arca bánatos és elkeseredett. Szótlanul néz ki a fejéből és várja, hogy mondjak valamit.
-Nem is tudom mit mondjak.-Vallom be őszintén neki.-Egyik szemem sír, a másik pedig nevet...
-Lehetne minden olyan mint régen?
Kérdésére melegség fut át rajtam és ajkaim mosolyt öltenek. Nem hittem volna, hogy valaha ez lesz
Újra láthatom.
Újra hallhatom a hangját.
Újra legjobb barátok lehetünk.
Felé fordulok és heves bólogatásba kezdek. Megszólalni nem tudok, ismét könnyek keletkeznek szemeimben. De ezek most nem olyanok mint eddig. Ezek örömkönnyek. Jimin arca szinte az enyémet tükrözi vissza. Karjait nagyra tárja én pedig bátran szaladok ölelésébe.
-Hiányoztál!-Suttogja fülembe és sírásba kezd. Szorosan húz magához...Olyat érzek amit nem tudom mire véljek. Boldogság, melegség és valami különös amit eddig nem szoktam. Nem szeretném hogy elengedjen olyan jól esik...
-Te is nekem...-Motyogom ruhájába.
